vitéz Somogyvári Gyula: Csüggedés

Immár negyedszer jött el a tavasz,
s megint benéz a börtön ablakán,
s látja, hogy láncán gunnyaszt a magyar,
ajkán elfáradt már a régi jaj
s az arca, hej! még jobban halovány.

Immár negyedszer jött el a tavasz,
s hiába hozza zöldülő rügyét;
minálunk mindent fagyos hó takar;
hiába sírnak: átok, könny s a dal,
minálunk mégsem olvad el a jég!

Immár negyedszer jött el a tavasz,
virágot hajt az áldott napsugár
s nekünk, ó jaj, beh zúzmarás a lelkünk.
Nagy Isten! milyen legutolsók lettünk
s csak álmodunk, pedig az óra jár…

Bárcsak lehetnék kürtje új csatáknak,
ha volna bennem hang, amely sikolt,
hogy hallanák a bölcsős csecsemők,
az ifjak és a sírjukba menők
és föltámadna föld alatt a holt!

Az lenne hej, az új, a szent tavasz –
de hát… mit ér, az álmodás mit ér?
Rekedt torokkal, törpén, könnyesen
csak nézem, nézem lassan, hogy veszen
a nép, e drága ezredéves vér…

                                                           1922