Mécs László: De profundis!
Nem csodálom, hogy már ebbe annyi ember beleőrült,
felüvöltött, mint a holdra bús kutyák és ordított!
Tenderfenék rabja vagy te, tenger tornyosul terajtad:
éjnél éjebb ismeretlen, rejtély, rébusz és titok!
Világító halak úsznak, kagylók a magasban,
mondod: Nap, Hold, mondod: bolygók, mondod: csillag-ezrek.
Világítsz a tudománnyal, világítsz a vallásoddal,
s áll a vak, süket sötétség, s önmagad sem ismered!
Hogy ne érezd terhét, kitaláltál pár játékot:
felhőkakukvárat épít a bölcselgő értelem,
játszol néha háborúcskát, hazát, börzét, forradalmat,
s kéjes-édes játékocskád a vak-macska szerelem.
Játszol a tengerfenéken, szíved mégis nyughatatlan:
vajh’mi van a véghetetlen Ismeretlen felszínén??
Mint a buborék a borban, szállnál fölfelé búvárnak,
ám a Tenger visszanyom, és rád mered a régi rém.
Szárnyas elmék próbálkoznak, költők szálltak fel búvárnak,
eljutottak a tejútig, de már följebb egy se ment.
Hit létráján szentek mentek, de nem jöttek soha vissza.
Hogy mit leltek a magasban, ma se tudjuk idelent.
Játszol evvel, játszol avval, mégis titkon nyugtalan vagy,
hogy valaki számonkéri a te hangya-életed.
Valahol a magasokban egy nagy Kéz egy könyvbe írja,
hogy az elmúlás-homokban egy kis hangya lépeget…
Felelős vagy!! Meg kell mondjad: van-e Isten, nincs-e Isten?
Bűn-e hogyha erre lépsz, vagy erény-e, ha arra lépsz?
Isten-szó-e a Biblia, búvároknak vezérkönyve,
– vagy legenda-gyűjtemény csak, rébusz-rejtő régi férc??
Meg kell mondanom, mert egyszer minden kis játékod elfogy,
s meztelen dideregsz, ha eljön a legborzasztóbb: a vég.
Háton fekszel, s üvegszemmel nézel fel a végtelenbe,
hova lelked száll, száll, mint egy fehér gyöngyös buborék.
1930