Sajó Sándor: Magyarnak születtem

                                 Magyar vagyok; Petőfi

Magyarnak születtem. Bölcsőm puha fája,
Édesanyám keble azzá ringatott;
Érzés ez: hatalmas, mint a tenger árja,
S mint gyöngyöző vízcsöpp, oly tisztán ragyog.
Napfényben a vízcsöpp szivárványszínt játszik,
Éppúgy ez az érzés szívem rejtekén:
Lelkes büszkeségtől könnyhullató gyászig
Ezer változatját mind átérzem én.

Magyarnak születtem. Óh, e kiváltságban
Arcomon az érzés büszkébbre pirul:
Nemzeti létünkben ami fénysugár van,
Mind lelkembe árad múltak ormirul!
Fenséges küzdelmek szárnyaló csodái,
Dicsőséges hősök, véres viharok!
Rajtatok hevülni, titeket csodálni –
Van-e gyönyör ennél szentebb és nagyobb?

Magyarnak születtem. Kebelembe hordom
Tűnt századainknak fájó örökét:
Kedvembe', ha víg is, van valami zordon,
Mint sorsunkba' mindig valami sötét…
Tűnő reményinket úgy siratjuk egyre,
Mint a megcsalt szív a hűtlen szeretőt,
S mintha jövendőnkön mindig gyász lebegne,
Melyet egy bús végzet titkos keze szőtt…

Magyarnak születtem. Szeretem e földet
Büszke szegénységben, bús gyönyörrel én;
Más nemzet gyermeke gúnyos nyelvet ölthet –
Nincs hivatás, szentebb, e föld kerekén!
Boldogabb nép sarja kicsinyelve szánhat –
Ezt a csodás érzést hogy is értené!
Óh, de honszerelmem gyűlöletre lázad,
Ha rút árulás tör idegen felé…

Magyarnak születtem. Gyűlölt ellenségem,
Aki köztünk él bár, mégsem él velünk;
Idegen bolygóként jár a magyar égen,
S fennen vigad, míg mi némán szenvedünk;
Gúny neki érzésink tiszta szentegyháza,
Lelkén szennyes érdek, bűnös vágy hevül,
S féltett eszményinket gyáván meggyalázva
Él magyar kenyéren, s ah! büntetlenül…

Magyarnak születtem. Áldom ezt a sorsot:
Dicsőség, szegénység égi végzetét;
De jöttmentnél jobban gyűlölöm a korcsot,
Aki megtagadja magyar nemzetét!
Honát pazarolva bolyong a világon,
Itthon léha gőg van szívén és szaván –
Bús haragom üszkét a szemébe vágom:
Félre innen, hitvány, ez az én hazám!

Magyarnak születtem. Szeretve, gyűlölve
Virrasztom a nemzet jogos álmait,
Érte buzdulok föl búra vagy örömre,
Érte gyúl szívemben a kétség és a hit;
Érte száll fohászom az Ég trónusához:
Adjon a magyarnak lelkes nagy erőt,
Hitvallása légyen: hűség a hazához,
És szeresse bölcsen, férfitettel őt!

Magyarnak születtem. Ünnepnapon szőtted
Számomra e sorsot, népek Istene!
Honszerelmem lángját fölgyújtom előtted,
Itéld meg: hiúság nem gyúl-e vele.
És ha van még árnyék ezen a szerelmen,
Óh, világosítsd meg vágyó lelkemet:
Taníts meg, én Uram, milyennek kell lennem,
Hogy igazabb, hívebb, jobb magyar legyek?

                                                             1904