vitéz Somogyvári Gyula: Panaszkodnak a magyar szelek

Hópihékké fagytak az Isten könnyei,
csavargó varjú száll szürke fellegekben,
messziről jött szelek bús, haragos szárnya
veri, kopogtatja ablakom szüntelen…

Felsivít a kémény, mint égő boszorkány,
pörög a rézkakas vármegyeház tornyán,
nyugatról, keletről vad viharok jönnek
s mint a száműzöttek sírnak, könyörögnek.
Megremeg az ablak… északi szél vágja,
zúg, mint az ítélet zengő orgonája…
Most pedig a déli szél rázta meg a fákat,
olyan, mintha nappal kísértetek járnak.
Szívet tép a hangjuk… úgy borzong a lélek!
(Minthogyha eltévedt gyerekek lennének.)
Nyöszörögnek, sírnak… most egy percre csönd van…
De most még vadabbul, százszor szilajabban
dühöngve, ordítva tördelik az ágat,
aztán megint csönd lesz. Csak a varjú károg…
Csönd van. – Halkan koppan, megcsörren az az ablak.
Nagy Isten! Én értem jaját e szavaknak!
Ez az északi szél!… Késmárk felül jajdul
s torkom összeszorul ettől a sóhajtul.
„Égnek veri ormát havasfejű Tátra,
megdermedt a fenyves a szomorúságba.
Most is süvít a szél. Késmárkon, mint régen,
most is fagyos az út lengyel határszélen,
most is csörög a víz a Poprád patakba,
csakhogy nincs köszönet, nincsen öröm abba!
Havasfejű Tátra felmutat az égre,
bosszút kér a tenger földre omlott vérre,
tátrai rengeteg sötét felhőt szaggat,
lengyel határszélen cseh-rablók vigadnak.
Késmárki szeleknek hazasíró torkát,
latrok, nyomorultak összeszorították.
Bilincsek csörögnek a Poprád patakban,
cseh-katona itat magyar lovat abban.
Rákóczi városa, híres büszke Kassa…
van-e annyi könny, hogy méltón elsirassa!
Rákóczi csontjai, hogy legyenek békén,
mikor csehek járnak a Hernád vidékén?
S amerre a Vág fut zúgva, kanyarogva,
bús keserűséggel néz Csák Mátyus tornya.
Körmöc aranyait tolvajok dézsmálják,
selmeci utcákat más diákok járják…
nyitrai Zobor-hegy négy turul-madara,
hej! hogy ideszállna, ha nem kőből volna!
Sajduljatok szívek, jajduljatok lelkek:
Itt minden szívverést bilincsekbe vertek…!”

Elhallgat a fáradt, késmárki szél hangja…
elfáradt az útba és a siralomba.
Itt bent a szobában kongva ver az óra,
s kint a kóbor varjú leszáll a tarlóra.
Hull a hó, száll a hó, – fagyott Isten-könnyek! –
Élni-e, halni-e, vajon melyik könnyebb?

De íme! Alig, hogy csönd volt most egy percre,
új szél hajít havat az ablaküvegre!
Al-Duna tájáról Kosava-szél jár itt,
üstökön ragadja az út kopasz fáit,
megcibálja, tépi, tördeli az ágat,
mint megvadult gyermek a rossz mostohákat.
Bekiált kívülről, duhaj, kemény szóval:
„Hallod-e? Énbennem az Al-Duna szólal.
Panaszt hozok én is rácok határán át:
visszasír a Bácska, hazasír a Bánát!
Elvetett bánsági búza megfogadta,
hogy nem terem szálat, csak magyar asztagba.
Lázadás tört ki a bácskai gulyákba,
nem ellenek borjút csak magyar igába!
Temesvár kövei Hunyadit idézik…
zentai halottak sebe újra vérzik…
Újvidék tornyai nem ismernek más szót,
csak ezt: „Tűzzétek már reánk magyar zászlót!”
Mikor leszek szabad? – kérdezi Szabadka
– lehet-e bizalmunk még új virradatba?
Pécsi öreg templom a Mecsek aljába,
észak felé kémlel, de mindig hiába!
Mikor jönnek már el, szép, magyar vitézek,
hiszen rabságban a percek ezredévek…”!

Elsuhan a szél, már messze, messze vágtat
s újra ólomsúlyú, nagy, nehéz csönd támad.
Hideg van… mintha a torkom fojtogatnák…
s itt sír a szobámban az a szó, hogy: Bánát…
Hull a hó, száll a hó sűrűn és kavargón
s a varjú unottan ugrálgat a tarlón…

Ihol ni! De furcsa… ott a tarló végén…
felhő kerekedik… az erdő környékén…
egyre közeledik… a havat kavarja,
tornyot épít hóból, az égig a karja,
fájdalmas borzongás fut végig az erdőn,
aztán zokogni kezd a bánatos-kesergőn:
„Most jöttem Erdélyből, Erdély országából.
Nemere-szél vagyok Hargita aljáról,
lelkiismerete vagyok a magyarnak,
szava vagyok szörnyű, székely siralomnak.
Kicsapott a vize a két Küküllőnek,
borzalmas a hangja, kárpáti erdőnek!
Gyergyói hegyekből, láng csapott az égig,
bocskoros zsiványok rémüldözve nézik,
kiontott könnyeknél csak a vér hull többet,
korbács suhogásán pribékek röhögnek…
Kolozsvár piacán Mátyás paripája
horkol haragosan, a követ kapálja.
Segesvár környékén, Vízaknán, Szebenben,
rég porladt magyarok sóhajtása rebben.
Megdobban a sírjuk.. rémes jaja támad
föld alatt fehérlő repedt koponyáknak…
Minden kő felkiált… minden bokor vádol:
mikor jön már sereg szép Magyarországból,
mikor virrad már haj! mikor lesz már vége?
– Bilincsbe vert székely felkémlel az égre. -
Mikor szikrázik már fent a hadak útja,
ősmondák vitéze végig mikor futja,
mikor látjuk haj, a Csaba paripáját,
mért nem jön? Hiszen így még sohasem várták!
Mennyi vér folyjon még, mennyi átok szálljon,
hogy a vízzé vált vér újból vérré váljon?
Meddig sírjon Erdély, a süket füleknek,
hüvelyben a kardok még meddig pihennek?
Milyen utat kell még a Golgotán menni,
mennyi vér folyjon még, mondjátok, hát mennyi…?
Elment… továbbzúgott harangos Nemere
s nagy halálos csönd lett odakint egyszerre.
Tarló közepéből a vén holló károg,
majd a légbe szökken… – Erdély felé szállott…

Estéli szürkület borult a szobámra,
fülembe harangoz az a szó, hogy: Tátra…
Hull a hó, száll a hó szürke ködpárán át
s lelkem mélyén sír a Bácska, meg a Bánát,
messze jár, meg se áll a három szilaj szél
s felsírok hörögve: édes, koldus Erdély…

                                                               1919. november

szozattv


szozat a tiszta hang Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Rátkai 2020 01 30 jorafordulopal vers2020a Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf