Az utolsó dogmatikaórák, mint a Hiszekegy utolsó cikkelye, a  »végső dolgokról« szólnak. Végső dolgokon értjük azokat az eseményeket, amelyek az utolsó napon következnek be, azaz
- Krisztus Urunk második, dicsőséges eljövetelét,
- a holtak feltámadását,
- az utolsó ítéletet,
- Isten Országának (uralmának) beteljesedését,
- és a mindenség újjáteremtését.
Általában úgy gondoljuk, hogy mindezek az eszkatonra /végső időkre/ vonatkoznak, és az előzményekhez, magához a történelemhez és a mi konkrét életünkhöz vajmi kevés közük van. Majdnem apokrifszerű záradékot alkotnak csupán hitünk mindennapi életéhez és az Egyház konkrét történelmének fejezeteihez.
Hitünk és reményünk legvégső beteljesedése ígéretének sok esetben alig volt irányító hatása, alkotó, éltető, mozgató ereje és kritikai szerepe a krisztushívők életére.
Kezdetben azonban nem így volt!
Kit ne ragadott volna magával közülünk a katakombák egyházának kezében égő mécsest tartó alakja, aki szinte lélegzetvisszafojtva várja Urát, a názáreti Jézust, aki megígérte, hogy ismét eljön nagy hatalommal és dicsőséggel!
De messze a katakombák kora előtt az Újszövetség legelső ránkmaradt írásaiban /1. és 2. Tessz./ úgy jelenik meg előttünk Krisztus egyháza, mint ádventi közösség, akiknek házassága, szüzessége, gazdasági élete a legkonkrétabb és legközvetlenebb kapcsolatban áll Krisztus második eljövetelével.
Mennyire megkopott ez a reménység! Lehet-e még krisztusinak nevezni magunkat, akiknek nagy életdöntései és apró napi feladatai leszakadtak az Úr második eljövetelének mindent fenntartó és éltető misztériumáról? Tettem-e életemben egyáltalán valamit is csupán azért, mert  »várom a holtak feltámadását és az eljövendő örök életet« ?