Minden zsák megtalálja a maga foltját, állítja a népi bölcselet. És minden folt megleli a maga hiénáját, teszem hozzá mély meggyőződéssel, látván, tapasztalván, hogy minden nap meghozza hordalékként a maga szennyét. Az előző választási ciklusban levitézlettek jóvoltából, illetve rossz modorából következően elaljasult a választási küzdelem. Az ellenzék, amely már régen nem ellenfélként, hanem ádáz ellenségként viselkedik – viselkedik?, ez azért túlzás! –, kimeríthetetlennek tűnik viszolyogtató, gusztustalan meglepetésekben. Nem megy úgy le a nap – ezeknek sose alkonyul be? –, hogy elő ne állnának valami trágáran botrányos váddal, bejelentéssel, hazugságos képtelenséggel.
Arcunkon szenteskedő és mélyről fakadó erkölcsi érzékenységet mímelve – mindenkinek látványosan kínos, mikor Madonnát játszik a céda – összuralkodásuk minden bűnét, mulasztását, mintegy közvádlóként, a mostaniak nyakába varrják, és kikérik maguknak, ha leleplezik őket. ha a szemükbe mondják, hogy amit elkövettek elődpártjaikkal együtt a legújabbkori magyar történelemben, az, ne szépítsük, hazaárulás. Jobb helyeken a főkolomposokat nemzetellenes bűntettek elkövetésének alapos gyanújával bírósság elé állították és könyörtelenül száműzték volna a közéletből.
Nem ez történt, jobban itt vannak, mint valaha, az élcsapat tagjai, akik soha bocsánatot nem kértek az általuk „megvezetett” néptől, annyit se löktek ki a szájukon, hogy pardon. Erre kiváló alkalom kínálkozott volna, nem is oly régen a 301-es parcellánál, ahol egy ízléstelen ötletnek engedve nem átallották, éppen ott megünnepelni október 23-át. Viszont ők, és ettől hangos a média, bocsánatkérést követelnek, élükön a szelektív amnéziában szenvedő pártelnökkel. Ez már mindennek a teteje. Arcátlanságuktól tényleg elsül még a kapanyél is: szerszám valamikor a gyomtalanítás konzervatív de beváltan hatékony eszköze volt. Volt, de hol van a tavalyi hó, herceg(ek), grófok, csillagosok, katonák? Azóta vérrel-verítékkel locsolgatja a rátelepített tarackost a magyar nép. Várván, mikor nemesül át angol pázsittá a Párizsi udvarban, ahová vigyázó szemetek vessétek, de a felcseperedés után szemen szedett a betakarítás, csak a szürke hályog az igaz. Ebben a műfajban a zöld, nem a remény színe, egyértelműen a penészé.
De van új a nap alatt, miközben a gyűlölet a régi. Régi-új; nehéz az idővel ujjat húzni, de a MASZOP-osoknak sikerül, akik pilátusi kézmosás helyett a pecsenyezsírtól csöpögő ujjukat szopják, úgy mutogatnak – mindig másokra – míg a történelem roncstelepéről sutyiban visszahozták, renovált alakban, a híresen hírhedt demokratikus chartát, úgyis, mint el nem fekvő támaszt a választási küzdelemben. Íme a folt megtalálja méltó hiénáját. Nagy az Isten állatkertje!
A rendkívül aktuális, korszerű, az ellenállók és antifasiszták tömegeit, így a volt partizánszövetség jeleseit, egyesítő képződmény, elnökük szerint, arra hivatott, hogy harcoljon az itthoni fasizmus, a megfélemlítés ellen. Igaz, arról egy kissé megfeledkeztek a szervezők, hogy itt néhány évtizeden át mégiscsak kommunizmus, munkáshatalom uralgott, enyhébben szólva, népköztársaság, amely – már az osztályharc és a meghirdetett éberség miatt is, garancia volt rá –, kiirtott, fizikailag is megsemmisített minden, úgymond fasisztát magzati állapotában is. El nem tudom képzelni, kik nemzhetik furton furt a további nácikat. Egy azonban bizonyos: ha annyi ellenálló akadt volna az országban, mint a rosszemlékezetű partizánszövetségben, akkor, ugye, az egész második világháború végkimenetele másként alakul, a német megszállás, és a zsidók egy részének elhurcolása nem történik meg. De akkor nincs orosz megszállás se, kommunista érdekövezet, kollaboráns Rákosi.
Hát hol voltatok partizános, ellenállók, antifasiszták, amikor zengett az ég? Mára megint előkerültetek, sokasodtok, mint eső után a gomba, itt keresitek, s aki keres az mindenáron talál ellenséget, mint a kibucból kényelmi szempontból dezertálók, akik itt nálunk jól megfizetett, zsíros állásokra cserélték fel az ütegállásokat, itt keresik a palesztinokat, Izrael állam mindenre elszánt ellenségeit. Itt, ebben a megcsonkolt, történelmi ideje nagy részében élet-halál harcát vívó kis országban, amely most azért szorul a fent említett elnök nyilatkozótól, mert a Terror háza hamarább készült el, mint a holocaust emlékmúzeum.
Tényleg, honnan veszi a bátorságot, hogyan merészel egy nép, egy ország, amelynek társadalmát, többszázezerre becsülhető lélekszámban megtizedelte, szétverte, kivégezte az Ávó és minden utódalakulata, először a maga tragédiájának mementót állítani? Arra a terrorszervezetre mer emlékezni, amelynek felső vezérkara az egykori sárgacsillagos üldözöttekhez tartozott és bevallottan elégtételt vett a magyar népen, éppen a holocaustért. Magyarán könyörtelenül leverte rajtunk a múltat s jövendőt. Lám, lám összefügg minden e kis országban. Kaparjátok meg a falat, pöcegödör-tartalom tör elő belőle, vagy egy újabb jóvátételt, bocsánatkérést követelő kampány.
A mostanság megalakult, ifjúsági, tehát fióka szekcióval is megtetézett szervezet – tudnám, mit csöpögtettek a gyanútlan ifjak fejébe, micsoda ideológiát, 2002-ben – elnöke a félelem ellen ágáll fortélyosan, győzködve a nagy nyilvánosságot, no meg a külföldet, hogy itt rettegésben kell élni. Szónokol, bevallottan az MSZP mellett korteskedve, amely hagyományaiban mégiscsak a félelem-keltés archetípusát hordozza, és nem csupán az ’56. utáni kitartó és elvetemült megtorlásokra gondolok – évtizedekig tartottak rettegésben egy országot –, de arra is, ami miatt, többek közt, kitört a forradalom; igen, az MDP-re, a Magyar Dolgozók Pártjára, arra az időszakra, amikor egy villamoson elmondott politikai viccért vagy egy levágott malacért elvitték az embereket, nyomtalanul eltüntették.
Mindezek után nem éppen felemelő dolog hallgatni ezt a vérforralóan hazug, megalázóan bugris hablatyolást, és fáj tudni azt is, hogy nem egy fejben gyökeret verhet, az igazság csírájaként. Be kell látnunk, tisztelet a kivételnek, szellemileg rendkívül alultápláltak vagyunk.
Kénytelen vagyok új szót alkotni, a viktimológia mintájára, amely tudományág azt kutatja, állíja, hogy akadnak, nem is kevesen, potenciális áldozatok, akik úgymond kihívják, megkísértik a bűnözők képében testet öltő sorsot, vagyis arra születtek, hogy a merénylők és merényletek célszemélyei legyenek, szinte vonzzák az alvilág erőszakos erőit. Keresztül-kasul járván az országot, meghallgatva az embereket, megismerve gondolkodási mechanizmusukat, már-már bűnös naivitásukat, felszínességüket szomorú kötelességemnek, ám helyén valónak tartom, nem éppen legnagyobb dicsőségünkre a balektimológia definitív kifejezést levezetni, mert legújabban ez a ránk jellemző és nem a virtus. A szükségből erényt kovácsoló, az ínségből leleményt kicsikaró, lásd Ozorai példa, vagy 1956-ban tankok ellen benzines palack, Molotov-koktél ala Vengria, hagyományainak továbbfejlesztése helyett a helyet-adás a velejéig rossz „dumáknak”, hamis érveléseknek, a még hamisabb próféták kificamított gondolatainak, a nappali sötétség előzékeny elfogadásának. Csak ilyen közegben, szellemi közállapotok mellett engedhetik meg az egyház megtámadását, bírálását, kikezdését olyan egyének, akik áldatlan tevékenységet fejtettek ki az ateizmus „államvallássá” tételében, folytatták suba, illetve pufajka alatt a leszámolást a klerikális reakcióval. Az elődpárt meghurcolta Mindszentyt életében, az utódpárt halálában. Számos pap csak a hetvenes évek vége felé szabadult a börtönből, például Lénárd Ödön. Másokat azért nem helyeznek még ma se vissza egyszerű plébánosnak sem, mert priuszuk van, nem rehabilitáltattak. Akad lelkiatya, akin a mai napig bélyeg, hogy együtt ült Mindszentyvel. Tehát az egyháznak, amely egyben a mi pásztorunk, nincs joga fellépni az anyagelvűséget hirdetők, az ateista világnézetet képviselők ellen, akik létében fenyegették és fenyegetik? Nem védheti meg a nyájat? Kik tiltanák el ettől? Csak nem azok, akiknek egy levitézlett rezsimben természetes elvárása volt, hogy az Egyházügyi Hivatal bábjai, az úgynevezett békepapok rendre lándzsát törjenek a kommunizmus mellett? Az rendjén való volt? Most meg jegyzetelő fiatalokat, mint zsenge, de már romlott, megrontott cenzorokat ültetnének be a templomokba spionkodni? Miközben a Hit gyülekezet minden morált alulmúlva, zavartalanul működhet tovább? Hogyan, milyen jogon?
Amit a kommunizmus az egyházak, s ezáltal a nemzet ellen elkövetett, arra nincs bocsánat. Feloldozás is csak magánál az Istennél keresendő. Aki az egyházakat, pásztoraikat sérti meg, az a magyar népet támadja, gyalázza! Miért kéne ölbe tett kézzel, úgymond „objektíve” tűrni az ellenzék manipulatív, görbe utas tevékenységét? A nyáj szétzilálását, elzüllesztését, az ország veszélybesodrását, megmaradási esélyeinek nyílt el-, illetve kijátszását. Ha valakinek, az egyháznak ki kell állnia azért, hogy a talpon maradásunkat, az emelkedésünket szolgáló értékek, érdekek ne sérüljenek.
Itt az ideje, hogy végleg visszaserezzük a jövőnkhöz való jogot, erre lesz most nemes alkalom. Nem véletlen, hogy mikor. Valamiféle kozmikus jóvátételnek, kiengesztelésnek érzem, hogy erre szinte közvetlenül a feltámadás ünnepe után kerül sor, amely ünnep a sors iróniája miatt nem egyszer az orosz megszállás kommunisták ránk erőszakolta fekete napjával, április néggyel esett egybe. Ezúttal nincs egyenlőségjel. Csak jel! Rajtunk múlik, hogy az Isten fia, és a Boldogságos Szűz népének feltámadása, túl a szimbolikuson, élhető, mérhető valósággá legyen.