Fekete István: Múltunk és nyelvünk



Az elmúlt időkben nyugat felé vándorló magyarságról ha olvasunk, az állattenyésztés mellett mindkét foglalkozási ágat ott találjuk: a vadászatot és a halászatot is. Mindig így: vadászat és halászat. Pedig az első hely kétségkívül a halászatot illeti meg, mert a mindig folyók mellett települő magyarság nemcsak azért húzódott a vizek közelébe, hogy állatainak bőséges ivóvizük legyen, hanem azért is, mert a nagy folyók biztos élelmet jelentettek nomád őseink számára.
Jól tudjuk, hogy a magyar folyók, amikor még szabályozatlanul kanyarogtak széles és önkényesen szabott ágyukban, olyan halbőek voltak, amilyen gazdagságról ma álmodni sem merünk. Elképzelhetjük tehát, hogy milyen tömegekben lehetett hal a nagy orosz folyamokban, melyeknek vizét érintetlenül találták a népvándorlás hullámai.
A halászat tehát mindig előbbre való lehetett, mint a vadászat, biztosabb és kevesebb fáradsággal elérhető.
A mongol pusztaságok vadban nem dúslakodnak, az erdőségek ősállapotukban nem lovas őseinknek való terep voltak, az ingoványok pedig annyi nehézséget támasztottak az ősmagyar vadász elé, hogy annak a biztosabb és könnyebb halászatot feltétlen a vadászat elé kellet helyeznie.
Apróvad, vízimadár nem sokat számított a család konyháján, nagyobb tömegekben pedig ritkán juthatott hozzá. Nagyvad pedig – ha vándorlási útjuk faunáján végigtekintünk – nem lehetett annyi, hogy a nép élelmezésében komoly szerepet játszhatott volna.
Akkor még a vadon élő állatok számarányának egyensúlya tökéletes volt, és a ragadozók nagy száma is gondoskodott arról, hogy a nomád magyarnak keményen meg kelljen küzdeni egy-egy szarvas elejtéséért, mely esemény valószínű ünnepszámba ment, s amely inkább a nagyvérű leventék harcedző tornája volt vagy a főemberek szórakozása, mint – foglalkozás. Ugyanilyen lehetett a solymászat is. És hogy mégis a vadászatot említjük a halászat előtt, és gondolkodás nélkül egyenrangúvá tesszük azzal, annak egyszerű magyarázata a vadászat kedvesebb, virtusosabb mivoltában rejlik, s abban, hogy ezt a két testvérágat egymás nélkül el sem képzelhetjük.
Vándorló őseink hol a puszták füvében jártak, hol hegységeken, lápokon vonultak végig, s e szerint a vadászati lehetőségek is folyvást változtak, megszűntek, s vaddúsabb területeken újra fellángoltak.
Vaddúsabb helyeken talán egy időre el is homályosították a halászatot, azonban a vad nem volt kiapadhatatlan, mint a hal, s vadászathoz nem is volt szükség olyan gyakorlatra, mint a halászathoz, hiszen fegyverei a harcokban használatos fegyverekkel kevés kivétellel azonosak voltak.
A vizeket azonban mindig meg kellett keresni, s a vizek az Olttól a Száváig egyformán termették a halat, és a varsát is egyformán kellett bennük megvetni.
A folytonos harcok sem kedveztek a vadászatnak, melyhez nagyobb terület kell, esetlen ló, több és ifjabb ember, míg a halász szinte biztonságban ülhetett kéregcsónakjában a nádas rejtekén, és lehetett kivénhedt harcos, de még asszonyféle is. Így azután a halászat öregbedett, csiszolódott. Szerszámai tökéletesedtek, és a benn való jártasság már akkor évek gyakorlatát kívánta, amikor vadász mindenki lehetett, aki tudta, mi az íj, a tőr és a gerely.
Ne csodálkozzunk hát azon, hogy a halász nyelve is a mai napig megmaradt szinte érintetlenül, amikor a tiszai halász ugyanazokat a szerszámokat használja, és ugyanúgy nevezi, mint Volga menti őse.
A víz nem az ember eleme, és a háló megmaradt hálónak ezer éven át is, mert az emberi furfang csak a levegős világra tudta igazán ráereszteni a gépet és a folytonosan változó, tökéletesedő fegyvereket. Így azután míg a halászat megmaradt szinte tökéletes ősiségében, addig a vadászat ezerféle változáson esett keresztül.
A nyelvet a család őrzi, a családokból összeverődött ősi települések. A nomád vadász nem ragadhatott a földhöz, nem verődhetett nyelvét csiszoló, formáló, megkövesítő törzsközösségbe, mint a halászok, mert ilyen közösséget bejárható terület nem bírt volna el. Nyelve tehát családokra szigetelt s azokkal könnyen elvesző szókincs volt, melyet a véres viharok nyomtalanul eltemethettek.
A Kárpátok karjai közt letelepült magyarság életében ez a két foglalkozási ág azután még jobban eltávolodott egymástól, mert amíg a halászat megerősödött, és hovatovább egész falvak kenyerét jelentette, addig a vadászat gyönyörűségeit részint a hatalmasságok ragadták magukhoz, részint pedig a háborúk és dúlások pusztították el nemcsak a vadat, hanem a vadászt is. A halász pedig bevonult hozzáférhetetlen rejtekébe, a lápok és mocsarak világába, és családjával együtt megmentette nemcsak szerszámait, de nyelvét is.
Ez a föld, melyre az elmúlt századok vajmi kevés örömet hoztak, országútja volt majdnem az összes európai nemzetnek, akik vagy a Szentföldre igyekeztek, vagy segíteni jöttek sűrű harcainkban, vagy a mi vérünket csapolták. Az idegen hadak idegen fegyvereket is hoztak. Nemcsak emberirtó gyilkokat, de vadászszerszámokat is, és a kóbor nyugati harcosok közül sokan is maradtak egy-egy főúr udvarában. Jó magyarrá váltak, nyelvünket megtanulták, de a velük meghonosodott vadászati fogásoknak és fegyvereknek magyar nevet nem adhattak, mert azok a fogalmak a magyar nyelvből teljesen hiányoztak. Az idők folyamán aztán legfeljebb annyi történt, hogy a nyakatekertebb műszavak magyaros hangzásúra koptak, annyira, hogy ma már nehéz bennük az idegen tövet felfedezni. Így azután vadászati nyelvünk folyton változott, és idegen hatásokat is szívott fel. A fegyvergyártás új és új vadászszerszámokat talált fel, melyek mellett az elavultak lomtárba kerültek, használatuk megszűnt, s a növekvő évek pora eltemette nevüket is.
A középkor várkastélyai, elsősorban pedig maga a királyi udvar majdnem teljesen kisajátították a vadászatot. A főurak fényes fizetést adtak egy-egy nagy hírű idegen solymásznak vagy pecérnek, és a királyi udvarban nem egy ilyen hely már méltóságot jelentett. Jól tudjuk azonban, hogy a magyar nemes büszkesége és rakoncátlan vére ezekben az állásokban mégiscsak szolgaságot látott, s ezért a vadászmesterség irányítása az ő kezükből teljesen kicsúszott, és a simább, alkalmazkodóbb, engedelmesebb idegenek kezébe került. Hogy azután ezek az idegenek sokszor mennyire megfeledkeztek a háláról, az – nem tartozik ide. Ők azután meghonosították hazájuk vadászati szokásait, átültették a nálunk hiányzó műszavakat, melyeket vagy érintetlen idegenségükben vagy fonetikusan vagy magyarosítva vettünk át.
Az idegen hatások bizonyos mértékig utat találtak a magyar halászok nyelvéhez is, azonban ezek az idegen hatások csak a Dunáig értek el, míg a tiszai halász úgyszólván érintetlenül őrzi még ma is őseinek nyelvét.
A földdel együtt nemcsak a vadászterületek, de a vizek is részei lettek egy-egy nagy domíniumnak. Azonban amíg a vadászat bérbeadása közösségeknek történelmi viszonylatban szinte új keletű, addig a halászatot már ősidőktől lehetett bérelni halászbokroknak vagy községeknek, és amikor egy nemes vad elejtéséért a jobbágy esetleg fejével fizetett, a halászatért alig zaklatta valaki, pláne ha a zsákmányból a köteles részt beszolgáltatta.
A víz ment falvak így azután tovább űzhették a halászatot, ápolhatták nyelvüket és szokásaikat a mai napig, míg a vizektől távoli falvak hiába laktak mégoly vaddús területek közelében is, a vadászat szabad örömeiről le kellett mondaniok. Ezért a nép nyelvéből annak ősi műszavai kevés kivétellel lassan eltűntek. A szigetekként megmaradó vagy keletkező nemesközségek pedig nem tudtak, de nem is akartak ellenállni az idegen nyelv beszivárgásának, hiszen nem új keletű azon végzetes és nemzeti öntudatunk teljes hiányára mutató hibánk, hogy: jó, szép, művelt, tartós csak az lehet, ami – idegen.
A lemorzsolt ezer esztendő alatt a magyarság egyebet sem tett, csak verekedett és vérzett azért, hogy a Nyugat – mely egyedül tőlünk kapta a „művelt” jelzőt (mintha a mi őseink akkor még fákon mászkáltak volna…) – épülhessen és gyarapodhasson, nemcsak tudományokban, de iparában is. Így a fegyveriparban is.
Amikor elérkezett a lőfegyverek gyártásának ideje, mi élethalálharcunkat vívtuk a törökkel, és a meginduló magyar fegyverkovácsipar nem nőhetett életerős fává, mert újra meg újra elseperték nemzetrontó viharok. Ugyanekkor a Nyugat fegyveripara már múltat szerezett magának, és tökéletesedett, hogy lassan be nem hozható előnyt szerezzen a lőfegyverek készítésében.
Lőfegyverekre szükségünk volt. Ott vettük, ahol kaptuk. Behoztuk hát az idegenben gyártott fegyvereket, és behoztuk velük nevüket is. A fegyverek javítására idegen mesterek jöttek az ország, kik az alkatrészek nevét, a fegyverhasználati műszavakat és magának a fegyvergyártásnak nyelvét is meghonosították.
Más és sürgősebb dolgaink akadtak abban az időben, és a legkisebb bajunk is sokkal súlyosabb volt annál, semhogy azzal törődhettünk volna, hogy a puskát flintának, rugóját fédernek s a gyutacsot kapszlinak nevezik-e. Azok az ősmagyar vadászszerszámok, melyek idejüket nem múlták, megtartották nevüket, az újak pedig új, idegen szavakat ültettek át vadászati nyelvünkbe, s azok részben vagy egészben meg is maradtak. Mivel pedig vajmi kevés az ősi szerszámok száma, lassan átalakult vadászati nyelvünk is. Hozzájárult ehhez még azután igen négy mértékben a főúri udvarokba beözönlő idegen vadászok száma.
Az idő közben mérföldekre lépett. A harcoknak vége lett. Főuraink udvarában újra mozgalmas élet kezdődött. Az „extra Hungaram non est vita” elvét örömmel fogadták el az idegen „jágerok”, akik nem rebelliskedtek, akik a mindenható udvar nyelvén értettek, s akik magukkal hozták az általunk megvédett művelt Nyugat vadászati tapasztalatait és nyelvét. Mellettük magyar ember ritkán kapott – s csak alsóbbrendű alkalmazásban – kenyeret, de ezeknek is meg kellett az idegen kifejezéseket tanulni, ha boldogulni akartak.
Nem szabad azonban azt az igazságot sem letagadni, hogy ebben az időben nemesember alig vállalkozott volna egy ilyen „megalázó szolgai” állásra, a jobbágy pedig csak ritkán juthatott hozzá.
De megint jött a minden baj és egyenetlenség elsimítása: az idő.
Az idegen jáger már magyarul beszél, magyar az asszony is, fia pedig csak tördeli apja nyelvét. A jobbágyból már rég szabad ember lett, írni-olvasni tudó, katonaviselt, intelligens magyar, aki fényesen megállta a helyét erdő- és vadőri állásokban. Megszűnt a jágerimport, és a teljesen idegen vadászati műszavak közé belopódzott egy-két magyar is. Kopott az idegen patina, el-eltűnt teljesen egy-egy idegen szó, a megmaradtak pedig változtak, simulni kezdtek a magyar nyelvhez.
Az „idegen” jáger unokája már Selmecen végzett, egy szót sem tud, csak magyarul, bort iszik, mégpedig nem keveset, bicskát húz, ha verklit lát, s az istenért, csak azt ne mondd neki, hogy nem magyar!
Bár e nyelv is velük együtt változott és lett volna magyarrá! A nyelv azonban erősebb, mint az ember. Hosszú évek építették, nagy idő kell, embergenerációk, amíg megváltozik. A vadászat nyelvének magyarosodása akkor indul meg igazán, amikor elszaporodnak az intelligens magyar középosztálybeli vadászok, vadásztársaságok, és mindinkább érezhető a vágy, hogy a vadászati műszavak idegen, félig idegen, rossz magyar káoszában végre rendet teremtsenek. Ennek a vágynak kielégülést az első magyar vadászlapok hoznak.
Ekkor már „egyenesben” vagyunk!
A vadászlapok gyomlálgatása nyomán folyton kevesbedik az idegen szó, és vadászati szakíróink néha szinte erőszakos kanyarodásokat tesznek, csak azért, hogy idegen szavakat kikerüljenek. A magyar vadász nyelvi öntudata felébredt a nemzeti öntudattal együtt, s ettől kezdve beszélhetünk tulajdonképpen a még nem egységes, de egységesedő, tisztuló magyar vadászati nyelvről. Az idegen ágak, kevés kivétellel, lenyesve az öreg törzsről: az magától hozza az új hajtásokat, melyek talán nem is újak, csak el lettek feledve és hanyagolva.
A túlzott jóindulat helyenként azonban erőszakosságokra, kapásból gyártott, sántító újításokra is vezetett. Az újítók ugyanis elfeledték, hogy nyelvet „csinálni” nem lehet, mint ahogy nem lehet percek alatt órákat élni. Az elvetett mag és annak termése között virágzásnak kell lenni, tavasznak és nyárnak. A megújuló vadászati nyelvnek is gazdag talaj kell, hogy magától virágozhassék; bőséges nyár: hogy magot köthessen.
Vadászati nyelvünk alapja: maga a vadászat. Ennek gazdagságán épült és épül nyelvünk, és hiába minden nyelvújítás, ha ezen ősi tornánk, lelket üdítő időnkénti foglalkozásunk nem nő naggyá lelkünkben, erkölcsi és anyagi erősségünkben, törvényeink védelmében. Erős, szabad, független vadász, múltját ismerő, jövőjét féltő, nyelvére és nemzetére büszke, törvényeink felett őrködő vadásztársaságok s a jelenhez simuló igazságos, okos törvények kellenek ahhoz, hogy vadászati nyelvünk nagy legyen, magyar, mintha a Volgától a csonka Tiszáig nem is tűntek volna el gyötrően hosszú századok.
És még valami: magyar szív és magyar nyelv tökéletes tudása.


/1935/

szozattv


szozat a tiszta hang Ősök Napja 2017 plakat 660x929 Esztergom-Nagyboldogasszony templom Shakespeare Szentivánéji álom1 Shakespeare Szentivánéji álom színlap aug202017bazilika vacsztistvan arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo