Miklós Jenő: Isten vetése



Minden gyerek az Isten vetőmagja. Szétszórt, szertehullt maggal veti most Isten kis Magyarországot.
Mint a pitypang, a vándortáska, a madársóska apró magját, elkapja a szél, messze mossa eső; úgy veri ide-oda a sors a magyar gyerekeket. Isten veti az országát. Elsodort falvak, kirabolt városok, felgyújtott tanyák alól vándorútra kelnek.
Árkok szélén, kertek alján, szántáson, erdőkön bújnak. Vihar veri küszöbről-küszöbre őket. Vagonokban húzódnak meg, búvószekerek alján sírnak, menekülők cókmókja közt vándorolnak.
De szomorú gyerekszemük alján titkos tüzek égnek. Könnyük parázslóan bujtogat. Rongyos, kis arcuk forralja a vért és vérrózsákat takar éhes haloványáguk… Egyszer bő aratásra Isten veti be velük az országot.

Küszöböm elé is odahullott egy kis magja. Vendéget kaptam, menekült gyereket. Valaki rokona tette le sebtibe nálam, ahogy a fölös terhét dobja le a sietős utas, akinek még sokáig kell vándorolnia. Maga is úgy kapta menekülésre közben. Nála is más rokonok feledték, akiknek szintén sietniök kellett. A gyerek, mint az ütött-kopott táska vándorol az utasok kezén.
Sokszor hallani összebújt, menekülő családok között:
És a legkisebb? Vele mi lett?
Számontartják a feldúlt fészek szertevert fiókáit.
A Kamilla vette magához.
De azután Kamilla se tarthatja sokáig, továbbadja, a gyerek vándorol… a szél már fújja a mezőn a pitypang pelyhét.

Hóna alatt hozta összekötözött kis batyuját. Pillanatra se hagyta el. Cipelte sarokból-sarokba, az övé volt, minket csak idegenül méregetett. Gondolta, úgy is tovább adjuk. Mit barátkozzék? Megtanulta már, sehol se jó megmelegedni. Riadtan és némán állt közöttünk, szemét lehunyta, merre járt?
Este sem akart elaludni. Nehezen húzta le rongyos, kis ruháját és batyuját a feje alá tolta. Szeme ide-oda rebbent, mint a riadt galamb a szálló pernye közt. Kis teste gubóba húzódott meg egészen az ágy szélén, még nem tudta, mi az, hogy kinyújtózni. A paplan lecsúszott róla, két kezét ökölbe gyömöszölte az arca alá és leeresztett pillája mögül engem nézett.
Melléje léptem, hogy megsimogatom. Kezét riadtan kapta maga elé. Visszaléptem. Ezt a gyereket már megütötték. Idegenek.

Leültem hozzája, hogy mesélek neki… mesélek, mielőtt befordulna a hol volt, hol nem volt csendes országába. De hova tűnt ez az ő országa? Én még boldog vándora voltam, Burkussal, gubancos fehér kutyámmal. Anyám szava kisért a határig, zengőn, mint a csengő, Burkus odakint vakkantott, mint a repedt kolomp. És elindult a mesezajlás…
Tündérországot azóta felszántotta a szenvedés. Végigverte a borzalom. Mesefái kidőltek, drágakövei megvakultak.
Az aranymadár véresen lehullt a földbe. A csobogó forrás kiszáradt. Az anyáknak nincs meséje. Csak gondja, bánata. Elhervadt a szegény csipkerózsa. A tündérek is elrepültek, a királyfiak elfutottak. Elnémult a szóló szőlő, lehullt a mosolygó alma és csak faalja a csengő barack.
Meghaltak a régi jó mesék.
Az utolsók közül eggyel még találkoztam, tépett és rongyos mesécske volt. Amolyan hadi szegény. A fejét rázta, a lábát bénán húzta maga után. Lyukas volt a hétmérföldes csizmája és papír a csillagos palástja. Kéregetett. Nem adtam, mert nem hittem neki. Új mesékre várok.
A gyerek pillája alól mozdulatlanul néz. Felállok és elódalgok, nincs semmi a mesetarisznyámban.

Reggel már ült az ágyán, amikor kelteni akartuk. Nem tudja, hol ébredt? Gyorsan lecibáltuk, hogy megfürösszük. Állt a kádban, harag és öröm nélkül. Forgattuk, pacskoltuk, szappannal kentük, állt, gondolkozott, messze gondolt. A feleségem melléje csúsztatta kislánykori porcellán kacsáját, a kacsa úszik a vízen, a gyerek nézte, a nagyok mindig játszanak – gondolta szomorúan.
Kimártottuk a vízből és sebtibe megfoltozott, kivasalt ruhácskáját adtuk rá. Bizalmatlanul húzta magára. Lassan fel-alá járt a szobákon, a batyuja vele. Kérdjük, mi van benne?
Enyém! – mondja keményen, mint az ítélet. Többet nem szól. Később mondjuk, rakja el a szekrényben.
Nem! – kiáltja zordonan.
Nálad lesz a kulcsa, barátom. Bármikor megnézheted.
A kulcs tetszik neki. Hosszú töprengés után belemegy. A kulcsait a nadrágja zsebébe csúsztatja és az öklét ráhelyezi…
Néha már az asszony mellé áll. Nem simul, nem fogódzik bele, mellette áll. Mintha már pajtáskodni kezdenének… Velem nem törődik.
Hogy le ne maradjak, elviszem sétálni. A kezemet fogja, fél az emberektől. Összefoltozott cipőjében nehezen topog, nagyokat lép. A boltok kirakatát nem nézi. Nem oldalt néz és az út közepére mutat:
Verébmadár.

Beviszem egy játékboltba:
Itt aztán válogathatsz a kis batyudba.
Gyorsan a zsebébe kap, a kulcs után és öklét többet ki se húzza. A boltos elébe rak pléhkatonát, falovat, kisharmonikát. Nézi. Kuklizót, kockát, kereket. Nézi. A skatulyába fektetett „erdőt” ellöki magától. Erdő? Az autó se kell, a kocsi se. Szeme elrebben a boltból, a házak fölött a kékbe. Magamnak veszek egy szőrös mackót és kilépünk az utcára. A mackót az ölemben viszem, örülök neki, a gyerek a kezemnél vezet, komolyan, lassan lép az emberek között.
A mackóval otthon csak nekünk van örömünk… A gyerekhez idegen. Az állat ott ül az íróasztalomnál egy széken, nézi, hogy turkálok a könyveim között. De a gyerekkel szeretne játszani. Egyáltalán már nem olyan jóképű, víg mackó, mint a boltban volt. Mintha harag és rosszindulat ülne a fekete orrán. A karját szétcsapva tartja és sárga talpát fenyegetőn mutogatja. Meghúzom a fülébe préselt cindarabot, jó származásának gyári jegyét, te… a mackó morog. Rám morog. Fölkapom, a gyerek előtt hátul kiporolom és visszanyomom a székbe. Dühösen ül. Nem tudok se írni, se olvasni tőle.
A gyerek és a mackó nézik egymást. A mackó keményen ül a széken és büszkén tartja levegőbe az orrát. A gyerek néha elhúz mellette és a foga közt odamondja:
Te oláj, te oláj!
Höhöhö – nevet csendesen a medve és kicsit felemeli a talpát.
De a gyerek gyorsan feléje fordul:
Visszaütlek! Nem fogod megütni az anyámat!…
Már neki is ugrik. A mackó lekapja a fejét, rúg magán és fejest kalimpál le a székről. Barátságosan pottyan épp a gyerek elé.
Leesel, te bolond! – kiáltja ijedten a gyerek és felkapja.
A mackó megint le akar hemperegni. Höhöhö, vigyorog csendesen magában és megmozdítja azt a fülét, amelyben a márkát hordja.
Nem félek tőled – és a szemébe néz – cipőgombra jár a szemed.
Höhöhö – nevet a mackó és eltűnik minden szomorúsága.
Fáj? – süvölti a gyerek és derékban úgy összeszorítja, hogy a kóc hasa kireped. A szőr kijön, a gyerek beleváj az ujjával és megkavarja.
Fáj?
Höhöhö – röhög egyre a mackó és összecsapja a bokáját. Boldog. Eddig a gyárban, a boltban tisztességben élt. Majdnem öreg medve lett. Most végre, végre gyerek. Játszanak vele.
És nagydarab kócot lök ki a hasából. A gyerek leül vele a szőnyegre és az ujjával az orrára ver.
Tudod, ott mindig nagyon hideg volt. Egy öregembernek lefagyott az orra. Amikor tovább mentünk, az öregember ott maradt a hóban az olájoknak.
A mackó a hátára vágódik, úgy röhög:
Höhöhö, egy öregembernek lefagyott az orra. Höhöhö.
A gyerek felfordít két széket és menekülőket játszanak. A mackó a gyerekkel ül. Szépcsapja lábát, selymes talpát mutogatja és orra bukva gyorsan megcsókolja a gyereket.
Az pedig mesél neki:
Tudod, a Jánossal mindig kiálltunk az útra. Néztük, hogy jönnek a szekerek. Egész éjjel zörögtek a szekerek. Lisztet, cukrot, zsírt, csempésztek a határon. Mennyi pénzt szereztek!
A mackó megcsóválja a fejét. A gyerek lenyikkantja:
De onnan is tovább mentünk. Az új vagonból kinéztünk egy résen. Más városok, faluk. A mezőn főztünk. Száraz gallyat szedtünk és zöld levelet főztünk. Az volt a spenót.
A mackó nem tud mit felelni. A gyerek szemébe könny szökik és az állat után nyúl. Összedugják a fejüket, orra buknak és a mesének vége. Elaludtak.

…A pitypang kis pelyhét most ide fújta a szél. Ezer és ezer bolyong az országban. Mezőkön, kertek alján, vad erdőkben.
Istennek szétszórt magjai. Szomorú szemükben gyújtogató tüzek égnek. Az Isten űzi, kergeti őket, hogy lángba borítsák az országot. Hogy tüzet lopjanak az öreg, kifáradt szívekbe. Hogy szomorú, kis szentjei az igét hirdessék.
Isten elülteti egész Magyarországot! Érik a vetés. 



A szerző író, újságíró.
*Nagyappony, 1878. ápr. 26. – †Budapest. 1934. jan. 14.

szozattv


szozat a tiszta hang szentkorona OMLI Meghívó Hazatért liliomok aversereje Horthy szobor avatás arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo