Tamás István: A kokárda
Ez a nap is jól kezdődik, derűsen és napfényesen, de mégis nagykabátosan. Az utcák tiszták, már-már rendezettek. Időnként egy-egy nagy értékű autó lehúzott ablakain át, rágógumit nyuvasztó újgazdag pofák, nagy arccal ásítanak bele a friss reggeli levegőbe. A kutyát sem érdekli, hogy honnan, miből, vagy talán Isten adománya-e a több milliós járgány. Az emberek ébredeznek az ablakok mögött a függönyök megmozdulnak, itt-ott kinyílnak. Van, aki egyedül érkezik, vagy kisebb csoportokba vonul, mint hajdanán Bem apó a serege toborzóján. A szép virágokból kötött koszorúk mellett, hurkapálcikás zászlócskákat lenget, lobogtat a szél.
A kevély kidomborodott melleken, nemzetiszínű szalagok, kokárdák. Egynéhányukat látva, pironkodom és szégyellem, hogy magyarember vagyok. Talán így hivalkodva, színpompázva adják tudtomra a demokráciát, és érzékeltetik velem a megtestesült szabadságot.
Az út „baloldalán” kisebb tömörülés, amolyan igazi, de mégis valós, levitézlett gyászmenet. Deres, borgőzös fejű emberek „urak,” sutyorogva éltetik a múltat, s eközben habzó pofával habzsolják a jelent, és jó előre feleszik előlünk a jövőt Egyikőjük arca máig álmomban is lidércként kísért. Még most is „félek” tőle, pedig már öreg, remegő, töpörödött semmi ember lett belőle az idő múlásával.
Most talán neki van a legnagyobb kokárdája. Büszke feje, mint egy szemellenzős harci méné. Szeme most is úgy villog, olyan tüzesen, eszelősen, de mégis önelégülten, akár azon a rég elmúlt márciusi napon, amikor gyermekkoromban, mellényemmel együtt tépte le hitemet; a nemzetiszínszalagot, a vélt szabadság szimbólumát. Szinte máig érzem az akkor még erős markolását. Körmei, mint sas karmok mélyen belemartak bőrömbe. Megütni már nem volt ideje, mert elszaladtam előle. Csak a jóistent szidta tehetetlenségében. Ez az ember mégis önelégült volt, és az a mai napig.
Azóta eltelt pár évtized; Istent és a csillagos eget változatlanul szidja, ugyanúgy, mint régen.
Családja rettegve, de mégis nagy tiszteletben tartja, és a lelkük mélyén valahogy, ők is a pokolra kívánják.
A kevély kidomborodott melleken, nemzetiszínű szalagok, kokárdák. Egynéhányukat látva, pironkodom és szégyellem, hogy magyarember vagyok. Talán így hivalkodva, színpompázva adják tudtomra a demokráciát, és érzékeltetik velem a megtestesült szabadságot.
Az út „baloldalán” kisebb tömörülés, amolyan igazi, de mégis valós, levitézlett gyászmenet. Deres, borgőzös fejű emberek „urak,” sutyorogva éltetik a múltat, s eközben habzó pofával habzsolják a jelent, és jó előre feleszik előlünk a jövőt Egyikőjük arca máig álmomban is lidércként kísért. Még most is „félek” tőle, pedig már öreg, remegő, töpörödött semmi ember lett belőle az idő múlásával.
Most talán neki van a legnagyobb kokárdája. Büszke feje, mint egy szemellenzős harci méné. Szeme most is úgy villog, olyan tüzesen, eszelősen, de mégis önelégülten, akár azon a rég elmúlt márciusi napon, amikor gyermekkoromban, mellényemmel együtt tépte le hitemet; a nemzetiszínszalagot, a vélt szabadság szimbólumát. Szinte máig érzem az akkor még erős markolását. Körmei, mint sas karmok mélyen belemartak bőrömbe. Megütni már nem volt ideje, mert elszaladtam előle. Csak a jóistent szidta tehetetlenségében. Ez az ember mégis önelégült volt, és az a mai napig.
Azóta eltelt pár évtized; Istent és a csillagos eget változatlanul szidja, ugyanúgy, mint régen.
Családja rettegve, de mégis nagy tiszteletben tartja, és a lelkük mélyén valahogy, ők is a pokolra kívánják.