Mikó Eszter: Vége a dőzsölésnek, nem nótázhatnak mán több szent éneket!

– Visszatérve a tegnapi napra, elmentem a nagykanizsai gimnáziumba, ahol kiderült a magyartanárról, aki már várt, hogy nemcsak nagyszerű pedagógus, hanem lelkes helytörténész is, úgyhogy remekül sikerült a riport. Körbejártuk a városmagot, és utána meghívott magukhoz ebédre. Ott ült a bátyja, aki felállt, elém sietett, megölelt és megcsókolt. – Ó, Imola, kislányom! – mondta elfúló hangon – Most én őrültem meg, vagy ők? Vagy valakivel összetéveszt? – gondoltam, de szerencsére hallgattam. Kiderült ugyanis, hogy a tanár úr bátyja, Jenő bácsi együtt ült apuval Tökölön, és a Magyar Nemzet gyászjelentéséből értesült apu haláláról. – Ha tudnád – mondta –, ne haragudj, hogy tegezlek, de nekem már csak az a kislány maradsz, akit az apukádnál őrzött fényképről megismertem, ha tudnád, hogy várta a lapjaitokat! Még ha tudta is, hogy semmi lényegeset nem írhattok meg arról, mi van veletek, meg tudtok-e élni. Tökélyre fejlesztettük, bentiek és kintiek egyaránt, a sorok között való olvasást. Mennyit mesélt rólad! Milyen büszke volt rád! Hogy szeretett! – ekkor már elfulladt a hangja, én pedig odaléptem hozzá, és megöleltem. Megöleltem benne egy darabot apuból. Egy visszfényt. – Kislányom – folytatta Jenő bácsi –, elhatároztam, hogy megismertetlek valakivel, mert te méltó vagy erre. Így aztán ő vitt el engem Takács Jánoshoz, aki hortobágyi kitelepített volt. Átbeszélgettük hármasban a délutánt, már az összes szóba jöhető vonatot lekéstem, csak egy maradt, az kora hajnalban indult. Felmerült, hogy kinél aludjak. – Hadd ne aludjak senkinél – kértem, és meséltem nekik Márkról, és arról, hogy én is elkezdtem követni a példáját, én is elkezdtem megmentett hangszalagokat készíteni a jövőnek, a megjelenés halvány reménye nélkül. Megkértem Takács Jánost, magnóra is mondja el mindazt, amit elmesélt. Ha jól emlékszem, ez 1983-ban történt. És van egy örömhírem. Ezt az éjjel készített riportot lejátszhatom a doktor úrnak és Márknak. Erre kértem és kaptam tőle engedélyt, ezért elhoztam. Indítom a magnót:
„ ... – Egyáltalán nem volt olyan szándékuk a három év alatt, hogy emberhez méltó lakásmegoldásról gondoskodjanak. Nekem a legjobb lakásom a juhhodály után egy marhaistálló volt, ahol három emeletes barakkban aludtunk. Mi ketten az öcsémmel a legtetején, a húgom alul apámékkal, középen mások. Ez egy béleletlen, padlás nélküli istálló volt.

– Minderről óhatatlanul eszembe jut a betlehemi jászol. A hétköznapok borzalmai után, mellett hogyan teltek az ünnepek?
A munkaidő alatt nem volt ünnep, szabad szombat sem, mindig kihajtottak bennünket munkára. S hogy milyen volt az első karácsony? Száraz, szeles idő volt. A kevéske havat, ami esett, összehordta a szél, mélyebb helyekre, meg az épületek oldalához. Az emberek fázósan húzódtak vackaikra, és a korai alkonyat lehetőségét kihasználva a szalmával bélelt priccseken nyúltak el. Az asszonyok a napi adagként kapott alom utolsó maradékával szerettek volna egy kis meleget és némi vacsorát varázsolni a dohánypajtából barakká avanzsált szobányi helyiség népének. Négy család lakta a tábori nyomortanyát. A szemben lévő priccsen Ádám bácsi öttagú családja bújt a takaró alá, míg a két Tóth család, tíz fővel, a helyiség másik felén osztozott. Az emberek karácsonyi énekekkel várták a szentestét. Az elsőt a Hortobágy szélén, több száz kilométerre a zalai otthonoktól, kitelepítve. A családok együtt voltak, és mégis elhagyatva. Az unoka a távoli nagyszülőkre gondol, a szülő a távol lévő rokonokra, a szomszédokra és mindarra, ami a megszokott környezetet jelentette. És mindenkiben ágaskodott a kérdés: miért pont mi? Az áhítatos énekek oldották a feszült hangulatot, mosolyt varázsoltak a felnőttek gondterhelt arcára, vidámságot az ajándék és fa nélküli karácsonyt váró gyerekekére. Ahogy elhangzott a Mennyből az angyal, máris folytatták a Csordapásztorokkal, és újra kezdték a más barakkokból átvett dallamokkal. S szálltak a gondolatok is. Engem közvetlenül az érettségi után ragadtak ki a barátok közül. Iskolatársaimról semmit nem tudtam, levelet nem írhattunk, és nem kaphattunk. Csak sejtettem, hogy többségük az első, egyetemről való haza látogatás örömeit élvezi, díszíti a fát, vagy a vizsgaidőszakra való tekintettel tanulgat. Itt nincs fenyőfa. Még egy picinyke ág sincs. – Hazamennek a legények! – Ezzel az ordítással rúgta be a deszka ajtót egy rendőrtizedes. Tudomásunkra adta: Vége a dőzsölésnek, nem nótázhatnak mán több szent éneket! Aztán rám mutatott meg az egyik Tóth fiúra: – Maguk legyenek tíz perc múlva a parancsnokságon, de jól öltözzenek fel, meg, ha van, hozzanak magukkal ennivalót is! – Ijedten kérdeztük, hogy miért, és miért épp most, szenteste? Anyám riadt tekintetéből látom, nem tudja eldönteni, a másnapi kenyéradagot adja vagy meleg kendőjét a vékonyka viharkabát alá. Az őrsön mondták meg, hogy nyolcunkat arra szemeltek ki: a karácsonyi éjszakán disznókat szállítsunk a tizenöt kilométerre lévő vasútállomásra vontatókkal. Ehhez azonban több mint egyórás gyaloglással kellett az állami gazdaság központjába menni. Ott a vidámnak éppen nem mondható traktorosok vártak bennünket. Hogy miért nem jöhetett értünk egy traktor, ez az akkori kínzás és embergyalázás receptjébe tartozott. Nálunk nagyobb pánik csak szegény négylábúaknál keletkezett. Futottak az életükért, rúgtak, haraptak, visongtak, hogy elkerüljék sorsukat. Közben a fázástól a szervezetünk kínlódott. Két-két ember utazott egy-egy pótkocsin. S hogy a csipkelődő szél fagyasztó erejétől némileg védekezzünk, a padlóra simultunk az állatokkal együtt. Nagyon hideg volt. A vagonba terelés sem volt könnyű feladat. A falu házaiban csend volt, csak egy-két ablaknál láttunk gyér világosságot és egy karácsonyfa sziluettjét. Ahogy visszaindultunk a pusztába, a zalai falvakból is ismert árnyakkal találkoztunk. Néhányan viharlámpát vittek magukkal, bár a telihold a gyér hóról visszaverődő fénnyel elég világossá tette a tájat. Az emberek szánkóval mentek az éjféli misére. Már a visszaút felénél tartottunk, amikor beharangoztak. Társam elkezdte az Úr angyalát, s én torokszorító érzéssel folytattam. A disznók visszahagyott alomját magunk alá vontuk, szorosan egymáshoz húzódtunk, és botladozó hangon szepegtük az imát. Aztán elnyomott a fáradtság, azt álmodtam, drága Verona nagymamám összeteszi a kezemet, és azt mondja, mint egykor, öt éves koromban, egy égzengéses vihar alatt: «Drága gyermekem, ne félj, ha az Isten vigyáz rád, ember nem árthat.» Aztán tettünk még egy fordulót, majd vissza gyalog a táborba. A kenyeret visszatettem és két liter langyos vízben letisztálkodtam. A korai ebéddel anyám másnap csodát művelt. Igaz, hogy nem volt karácsonyi asztal, nem volt aranyló tyúkleves, nem volt libasült. Negyven hónap alatt egyébként egyszer sem ettem asztalnál. De volt harmadik fogás. Anyám szalmalángon palacsintát sütött, méghozzá kétféle töltelékkel: az egyikbe apróra vágott napraforgómagot tett dió helyett, a másikra sárgarépát reszelt lekvárt pótolva. Nekem három jutott. Hát ilyen volt 1952 karácsonya Tiszafüred-Kócspusztán...”

A fenti sorok, és benne egy beépített kordokumentum karácsonyi részlete a Takács Jánossal készített interjúból – aki a Hortobágyi Kényszermunkatáborokba Elhurcoltak Egyesületének örökös tiszteletbeli elnöke – a Csak hazudni kéne regénytrilógiából való.

szozattv


szozat a tiszta hang szentkorona OMLI Meghívó Hazatért liliomok aversereje Horthy szobor avatás arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo