Rónay György: A hajós hazatérése

Ez az a föld, ahová mégis, mindenhonnan visszatérünk.
Ahol a vén hajós, hullámzúgással a fülében, végülis partra lép.
Letérdel, megérinti kezével a homokot, kortyol egyet a szélből,
s a tengerként hullámzó réten át elindul lassú léptekkel a Ház felé,
mely ott van valahol a dombokon túl, és várja akkor is, ha nincs már.

Igen, ez az a föld, szól magában a vén hajós. Most már tudom,
mindig is ezen álltam, egy hajó padlatán, a recsegő deszkákon is.
Mindig is erre támaszkodtam, lábheggyel, térddel és tenyérrel,
ezért nem bírt a hullám elsodorni. Soha, és semmiféle hullám.
Mindig volt egy titkos vitorlám, s ha pozdorjává tört is minden árbóc,
egy titkos vitorlám minden hajótörésben a Ház felé repített.

Most már tudom, szól magában a vén hajós. Ott túl a dombokon
van egy forrás és vár, ha rég bedőlt is. A tenger sós sivatagában
a meddőség rángógörcsei közt, most már tudom, hogy mindig abból,
abból a vízből ittam akkor is, ha réges-rég kiszáradt.
Ezért nem vesztem szomjan. S van ott egy fügefa: azért nem
vesztem éhen.
Megyek és megkeresem azt a forrást. Megyek és megkeresem azt
a fügefát,
gondolja magában a vén hajós, és fülel, ugat-e már a kutyája.

Később leül a puszta földre, elszórt téglák közé, amik még
megmaradtak.
Törzsét ingatva dúdol, forrást és fügefát dúdol magának,
és házat is talán, hol meghúzódhat éjszakára, akkor is, ha nincs már.
Álmában néha fölriad, vaksi kézzel kinyúl, keresi hű ebét, hogy
csöndesítse.

Csontokra süt a hold. A dombokon túl hullámok csaholnak.