Szulik József: Krisztus a Golgotán

Ó Getszeméni! ó ti gyász-olajfák!
Alattatok a Mester megvonult
S míg verejték áztatá bús arcát,
Könyörgve szent Atyjához – leborult.
Atyám! ó vedd el tőlem ezt a kelyhet,
E szenvedést, e szörnyű bánatot!
De mégis, ó ne az én kedvemet tedd;
Csak úgy legyen, miként Te akarod!

Míg ő szorong: tanítványai alusznak;
Majd jő az áruló s a bősz sereg.
Elcsattan a csók, ő magát átadva
Szelíden a főpaphoz megy velek.
Hamis tanúk vádolják és gúnyolják…
Ő vallja bátran: hogy Isten Fia.
S míg lökdösék, arculverék a szolgák –
A nép kiáltja: Meg kell halnia!

S ki esküdött, hogy kész meghalni érte,
Péter remegve megtagadja őt. –
Tanácsot tartnak a vének felőle,
S Jézus megáll a helytartó előtt.
Pilátus szól: Te vagy a zsidók királya?
– Te mondád! – volt fenséges válasza.
És hallgat a sok álnok, bőszült vádra…
Min a helytartó szörnyen bámula.

És míg az áruló kétségbeesve,
Életének nyomorún véget vetett;
Egy Barabással mérik Jézust össze,
S feszítsd meg őt! ordítja a sereg…
Mosd csak kezed, Pilátus! ez Igaznak
Vérét ugyan le nem mosod soha!
Verjétek őt, poroszlók, ostorozva,
Fejét vérezze töviskorona!

Hajtsatok térdet és bíborpalástba
Borítsátok bősz gúnnyal vállait!
Kísérjétek ki őt a Golgotára,
Feszítsétek keresztre karjait!…
Ő tűri békén és lelkét kiadván,
A gyilkosoknak áldón megbocsát.
Rendülj meg föld s te szép nap elborulván,
Hirdesse ég, föld az Isten Fiát!