Dalmady Győző: A magyar lobogó

Ha rongyos is a lobogónk,
Mégis dicsőségünk jele,
Száz csatában ott járt elől,
Vész, vihar nem téphette le.
Annál fölebb emelkedett,
Minél kétesb volt a csata…
Tőle kapott fényt és sugárt
Szent képe is: a szűz anya.

Ha rongyos is a lobogónk,
Nekünk mégis ereklye, kincs,
Hozzá tapad szárnyak gyanánt
Hőseink emléke is.
Szétrongyolódott szárnyak helyett
Újakat nyert: emléküket!
Sokkal szebb, mint volt azelőtt,
Szent képe most a becsület.

Ha rongyos is a lobogónk,
Mienk mégis, minek, igen!
Nem adjuk az idegenért,
Akár bársony, akár selyem.
Hadd legyen rongy! Ját mit tesz az?
Hírnevének vajon mit árt?
Csak mi legyünk a régiek:
Hozzá méltó hős daliák.

/*/ Az egri zászlósértésre, midőn egy tiszt letépette
s »rongy«-nak nevezte a magyar lobogót. 1880.