Számadó Ernő: Ballada a Dorongos-tetőn

Fölértem...kék, hűs kendő már az ég,
Belétörlöm a homlokom...
Lent, előttem, csillog az Ér völgye,
Tavak, dombok...ez az otthonom.

Innen indult egykor Ady Endre,
Nagynomádul Párizsig szaladt,
De én itt pusztulok el a lápon
Kék holdas hóvárbércek alatt.

Nekem álmatag Buda sem jutott,
Pedig ott maradt lelkem fele...
Ó, azok a régi-régi utzák
Emlékeimmel vannak tele...

Egy lila akácos, ódon házban
Zendül egy altwieni zongora,
Anyám simogatja billentyűit...-
Ó, nem hallom már többé soha...!

Hová lett anyám hófehér keze?
Az édes Schubert melódiák?
Hová szállt el szeme kék lepkéje?
Mivé lett a régi kisdiák...?

Ballada kísért a lápok között,
Be vagyok falazva a nádba,
Halálos csönd szorít...csak ha szél zúg,
Eszmélek...hátha, hátha, hátha....

Átszállva Időn és Téren, aléltan
Merengek...és már nem is tudom,
Ki az, aki sorsom siratja itt és
Hogy emlékszem, vagy álmodom...?