Prohászka Ottokár: Szent studium

(Az isteni lelkistílus; A lélek egyensúlya; A forma lelkeket hordozzon)

     Jézus Szívének áhítatos tisztelete Szent studium. Aki belemélyed, az Úr lelkébe lát, mint magas hegyhátak utasa a fönséges völgyvidékre. Nem szemmel lát, hanem a magaslatok tisztult hangulatától teleénekelt, szárnyaló lélekkel. Ilyen szent meglátásokat ád az Üdvözítő az ő fejedelmi lelkének tájékairól, mikor így szól: „Én vagyok a jó pásztor, aki életét adja juhaiért…”, aki a pusztába siet eltévedt báránya után, s a kilencvenkilenc meglevőért nem feledheti az egyetlenegyet, mely elveszett. A jó pásztor vagyok, aki az eltévelyedettet vállára emeli és hazaviszi. És a pásztor öröme oly nagy, hogy az angyalok énekét hallja. Megtalált egy elveszett bárányt, s az égi halmok visszhangoznak lelke ujjongásától.

     Íme a pompás isteni lélekstílus, a Megváltó érzésvilágának fönséges stílusa. Hervadhatatlan élet, melyet Jézus e világ pusztaságán végighordozott. A Megváltó lelki magatartása, mely az elveszettért él s az eltévedtek keresésében leli teljesedését. Krisztus szellem ez, hol minden egyesül: az örök ifjúság virágzó, tüzelő ereje, az isteni méltóság, a gyermeki közvetlenség. Míg végtelen távlatokból látjuk Istent, gyönyörűségbe vegyül a fájdalmak víziója, az eltévedt, elveszett ember szörnyű képe. És ez a látvány szüntelenül űzi az eltévedtek után, hogy keresse fáradatlanul, míg utol nem éri az elveszettet. És a gondok ólomsúlya csak akkor hull le Szívéről, mikor a bűnösnek terhét karjain hordja hazafelé.

     Krisztus Lelkének e fönséges stílusát kell utánoznunk. Tartsuk nyitva magunk körül folytonosan a végtelenbe futó ösvényeket, hogy bele ne nyomorodjunk kicsinyes nézésmódokba, szűkös értékelésekbe. Maradjunk fogékonyak Istennek nagy világmegváltó gondolatai iránt még akkor is, ha azok modern nyárspolgárias gondolatainkkal szembeszállnak. Törekedjünk folytonosan többé válni, mint vagyunk, menjünk határtalanul Isten felé azzal, hogy gondolatait alázattal fogadjuk és magunknak kisajátítjuk. Így tör kifelé magából a bimbó is, ha nyílik, a forrás is, ha a föld mélyéből szabadul. Mindkettőt ez az önmagából kifelé törés juttatja lényének teljes kibontására. Így kell a léleknek is a Végtelen felé kinyújtóznia s magát Isten nagy gondolataiba beleélnie. Bele az igazságba, hogy Isten megteremtett, bár ugyancsak nem volt szüksége ránk; hogy megváltott, hogy oltárainkon itt maradt, hogy a miénk, hogy jelenlétének forró közelségében szüntelenül gyönyörködhetünk.

     Ezeknek az igazságoknak örülnünk kell, ujjongva kell őket szívünkhöz ölelnünk. Miért van a madárnak szárnya, ha lépes vesszőre ül, miért a folyónak hulláma, ha fenékig fagy és mit ér a tündöklő napsugár, ha sötét pincékbe zárkózunk?

     A nagyot, a fönségeset, az átszellemülést, az erőt, melyet Jézus közöl velünk, elevenen kell megtapasztalnunk és tettekbe öntenünk. Aki folyton kételkedik és mindent széthasogat, az mindig harmóniátlan marad, sohasem jut el a lélek fönséges egyensúlyáig. A kétségek mint ólomterhek függnek az emberen és gátolják lelki haladását. Aki nem lesz úrrá felettük, olyan, mint a rosszul épített hajó, mely félredűl, mihelyt vízre eresztették. Lehet a lelket rosszul nevelni, úgy, hogy hiányzik belőle az egyensúly és a szimmetria.

     A helyesen nevelt lélek pedig jól épített hajó, biztos szállással hasítja a tengert, akár a madár, mely félelem nélkül lebeg a magasságok felett. A végtelenség nem ijeszti, a mélységek nem rémületesek előtte. Megállás nélkül száll Isten felé és célhoz ér. Az ilyen lelkek tele vannak egyensúllyal, biztossággal, tiszta, nyílt tekintetük egészséges érzékkel ismerik fel a gyakorlati vallásos élet fontosságát. A hitet cselekvésre váltják, híven ragaszkodnak az egyház előírásaihoz, külső formákhoz és imagyakorlatokhoz anélkül, hogy lelketlen, üres formalizmusnak esnének áldozatul. Mindent öntudatosan és igazi belső megérzéseik mélyéből tesznek. Úgy mennek a szentmisére, mintha az utolsó vacsorára mennének. Úgy mennek gyónni, mintha az eleven Krisztus elé térdelnének, úgy fogadják a feloldozást, hogy megérzik Jézusnak fejükre tett megbocsátó kezét. Úgy mondják a rózsafüzért, hogy elmélyednek titkaiba s úgy ismétlik ennek a szép, alázatos imádságnak sok Üdvözlégy Máriáját, mint a szavakban nem hatalmas egyszerű ember, akinek nem tud betelni a szíve a megtanult szerető köszöntésnek szüntelen és túlárad megismétléseivel. Kis lelkekké szelídülnek az egyszerű imán s a felületeseknek mechanikus szómorzsolásai helyett igazi lelki épülést élnek, mely a szent család meghittjeivé teszi őket. A forma lelket hordoz bennük, s a lélek engedelmesen és termékenyen ömlik a szent formák tradícióiba, melyek nem törik meg, hanem táplálják egyéni lendületét; mert tele vannak szeretettel az egyház iránt, és külsőségeiben az édesanya karját érzik, mellyel egyre sorosabban öleli őket magához. Ki vádolná formalizmussal az anya ölelését és félne attól, hogy e karokban majd az ölelés vonalára gondol és elfelejt szeretni? A szentségek, az imaformák ezek az ölelő karok, a szentelmények mint édesanyánk ránk hajló köntöse, rejtőzzünk el a titokzatos, emberfölötti ölelésben és teljesítsük hűségesen, termékeny lélektűzzel egyházanyánk rendelkezéseit.  

 

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf