Dsida Jenő: Ismeretlen ember
Íme, szembe jössz velem, én barátom
és testvéri, mély köszönéssel illetsz.
Nem tudom: ki vagy. Neved ismeretlen.
Régi napok közt
átcikázva, felkutatom éber
emlék zegzugát, de szemed sehonnan
sem tekint felém. Aranyos derűvel
mégis elém állsz
most a dércsipkés, csoda jégkösöntyűs
fák alatt és mély köszönéssel illetsz.
Törzsed szálas és riganyos, ruhádon
átcsap az izmok
játszva rezgő, domború duzzadása,
mellkasod nyugodtütemű, hatalmas
hullámzása friss levegőt zihál be
tiszta tüdődre,
szíved lüktet, zengve dobol s poros vért
kerget át ezer szövevények útján
víg ütemre. Bronz-sima, büszkeboltú
homlokodon szent
értelemnek fénye lobog. Miközben
rámtekint szemed, ragyogó bizonyság
gyúl ki benne isteni lényegedről
Oly gyönyörű vagy,
aminő nincs több a világon: Isten
és Anyag tökéletes égi násza!
ritka Gép! vidámerejű, szabad, jó
csillagos Ember!
S bár nem is tudom nevedet, ma mégis,
mégis ujjongván köszönök, barátom
s elkiáltom: mennyire megkívántam,
bárha vezér, vagy
hős király volnék, seregek királya,
hogy pergő dobok zaja üdvözölne
általam, s dicső lobogó hajolna
porba előtted…
1931