Dóczi Székely Gábor: Érintőlegesen V.

 A reményre irtó nagy szükségünk van, akkor is, ha az nyilvánvalóan csalfa. (Szentenciák II.)
Érdekes elmebéli kaland a remény csapongását – ami a mi csapongásunk persze - áttekinteni néhány irodalmi műben.

Főldiekkel játszó
     Égi tűnemény,
Istenségnek látszó
     Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
     A boldogtalan,
S mint védangyalának,
      Bókol úntalan.

Csokonai A reményhez című versét a reménytelen szerelem ihlette, azonban az emberi reményt, mint alapérzést, alap beállítódást is jól körülírja. Reményeink gyakorta játszanak velünk. A reménnyel védangyalként kísértetjük magunkat. A remény istenségnek tűnik a hétköznapi istentelenségek özönében. Híja kedvünket szegi, ha megvan, kedvünk is lobog.
Dum spiro, spero. Utolsó leheletünkig remélünk, remélnünk kell, ha olykor minden alapot nélkülöz is. Alapállás. A derűlátás jobb, mint a borúlátás. A remény a jobb várása, istenvárás is. Uram, tebenned bíztunk eleitől fogva, ahogyan a 90. zsoltár kezdősora tanítja.
Emlékezetes egy grafika – a címe: soha ne add fel – amelyen a gólya csőrében vergődő béka, kilógó mellső lábaival fojtogatja a madarat. Mi ez, ha nem remény a végsőkig?
Van egy költőnk, akinek nevében ott lapul (immár elvehetetlenül) a remény szó. Reményik Sándor. Erdély nagy lírikusa felvidéki származású. A család Dobsináról telepedett át Kolozsvárra. Előbbiben, a német és szlovák lakosságú városban a Reményik név eredetileg minden bizonnyal nem magyar névalkotás eredője lehetett, hanem jószerével tót. Hiába az eredet, ha bármikor fölhangzik ez a név, mindig ott dobban föl benne a remény szava is, legalábbis én így vagyok ezzel. Ez a mi nyelvi erőnk. És ez a magyarság lelki ereje: ahogy egy Petőfit leheletfinoman beleszőtt a magyar nemzetbe, egy Kós Károlyt, egy Klebelsberget! Ez az erő – Babits szavával élve - erő, mely nem semmi, de nem minden (Örökkék ég a felhők mögött).
Reményik Kegyelem-ről szóló gyönyörű versében a reményt, mint a kegyelmi állapot egyik önkéntelen következményét jeleníti meg.
A közelmúltban kortársból simán klasszikussá átsiklott Kányádi Sándor jól ismert versében (Valaki jár a fák hegyén) szintén a remény a kulcsszó.

valaki jár a fák hegyén
mondják úr minden porszemen
mondják hogy maga a remény
é s
csak az nem fél kit a remény
már végképp magára hagyott

Érdekes gondolat, hogy a remény itt (is) egyértelműen transzcendens értelmet nyer és Isten ki nem mondott neveként olvashatjuk. A remény és a félelem összekapcsolása utal az istenfélelemre: amíg van reményünk (istenképünk és istenkapcsolatunk), addig a létben szüntelen megtapasztaljuk a félelmet és szorongást is: van veszíteni valónk! Akit az Isten elhagyott, annak minden mindegy, s a félelem is kiszáradt lelkéből.
Aztán itt lenne – hogy tovább szemezgessünk - Szymborska, aki Autotomia című remek versében a tengeri uborka végveszélyben való kettéhasadásáról és így egyik fele megmeneküléséről, másik fele pusztulásáról elmélkedve írja:
Az egyik parton a halál, a másikon az élet.
Itt a siralom, ott a remény.

Vagyis: az élet minden élő reménye és a halál a remény vége, ellentéte: a reménytelenség állapota. Ahogy József Attila írja Reménytelenül (Lassan, tünődve) című versében, amely a remény kiveszésének keserű víziója.

Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent; nem remél.

Remény a zenében? Ott is ott van! Bach a remény szerzője. Az Istennek komponált, nem az embereknek, az Istenből táplálkozó derű zenéjének és életének sajátja. Gondoljunk akár valamelyik kis darabjára, egy kétszólamú invencióra: a megtörhetetlen mindennapi reményből építkezik.
Húsvétot ajándékba kaptuk. A pünkösdöt már reméltük. A remény abban áll, hogy Isten (Lelke) valóban lebeg a világ (vizek) felett, és amennyire csak tudja, áthatja, átoltja, átmossa a világot.
Babits a Karácsonyi ének-ben azt mondja, törékeny játékunk a remény.

A remény amolyan mindenes: aki tud vele bánni, annak lehet szinte mindene, aki hűvös viszonyt ápol felé, annak szinte semmije. Azonban létezik egy kizáró ok: abban nem szabad remélni, ami nem az igazságból val

EZ LENNE A REMÉNY?

Törékeny játék,
a félelem bére,
melytől éghetetlen
lelkünk is átég,
egy érzés, s csak az,
mellyel érd be,
várakozás, örök advent,
igazi fizetség, nem pár cent,
mentőöv az angyaltól,
égi hang, mely zeng, s nem zakatol?

Az Olümposzon koslat,
mindenki ráül, kopott pad,
a kivetített vágy,
soha jól nem lakó étvágy,
égiekkel játszó szent szándék,
bánatba hulló
mustármag-ajándék?

Értelmes élet,
durva kínok nélkül,
s hogy olykor ne a színpompás dühtől,
csak a színtelen idilltől kékülj?

Tán maga az Isten, vagy csak az ő csodája?

Permetlé az égből, mennybéli víz:
általa zöldell életünk fája!

2021. június 4.