Tárkányi Béla: A Szentháromság titka
Kimérte Isten a
Tudás határait,
S embertől elfödé
Fönséges titkait.
A megadás szelíd nyomán
Kél a valódi tudomány.
A főváros zajából,
Sötét romok között,
Egy lángelméjű férfi
A tengerpartra jött
S mi mély gondolkodásra von,
Körötte néma csend vagyon.
De szívben nincs nyugalma
Nagy lelke háborog
És átható eszében
Egy gondolat forog.
Amelybe – mert az isteni –
Ember nem tud tekinteni.
Kevély önérzetében
Nem tűr határt az ész:
A férfi elbízottan
A déli napba néz.
«Hogyha lehetne – így beszél –
Egy Istenben három személy?»
De gyenge volt kiállani
A nap tekintetét,
És földre szegezi rögtön
A vakmerő szemét.
S alig tekint le – hirtelen
Egy kedves gyermek ott terem.
Szép arcain mosolygó,
Szelíd minden vonás;
Csigával a fövényben
Kicsinyke gödröt ás.
És majd a tengerpartra lejt,
Merít, míg a gödör betelt.
«Fiam! fogsz hagyni tán a
Tengerben is vizet,
A kis gödörbe által
Mind úgy-e nem viszed?»
Így szól a férfi s felvidul,
Jó kedv mosolyg le ajkiról.
«És hogyha mind kihordom,
Mi az, mi ellenáll?
De fogd fel a nagy eszmét,
Miről gondolkodál;
Kettőnk közül két tengeren
Győző ki lesz a versenyn.»
Szól a fiú mosolyogva
S játékát folytatá;
De a beszéd a férfit
Lelkében áthatá.
Bánkódva sápad, földre hull,
S könyük peregnek arcirul.
Felnéz – a gyermek eltűnt,
És rá a tiszta ég,
S Isten mosolyg le abból,
Mert már nem kétkedék.
A férfi Ágoston vala,
A gyermek a hit angyala.
Kimérte Isten a
Tudás határait,
S embertől elfödé
Fönséges titkait.
A megadás szelíd nyomán
Kél a valódi tudomány.