Prohászka Ottokár: A szív az embernek mértéke

(A szeretet hősies adakozása; Áldozatos szeretet; A lélek talaja a szeretet; Az isteni Szív a mi életmintánk)

     Hogy az egyes ember morális tekintetben mire képes vagy képtelen, az lelki mivoltából, szívéből ítélhető meg. Ha Krisztus tetteit, rendelkezéseit, parancsait csak formailag osztályozzuk, akkor isteni lényét nem azzal a mértékkel mérjük, amely megilleti.
     Az Úr tetteinek igazi mértékét a szentírás ezekben a szavakban adja meg: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött fiát adá.” (János, 3, 16.) Urunk és Megváltónk Jézus Krisztus, azért jött a világra, hogy az odaadás, a közvetítés művét, szenvedéseinek és megváltói halálának művét végrehajtsa. Úgy jött, mint aki adni és szeretni akart és mindkettőt egyetlen és hasonlíthatatlan módon tudta. Buzgalmának tüzében üdvösségünkért és Atyjának megdicsőítéséért önmagát adta minden tettében, tanításában, fáradalmaiban, elibénk élt életében és kiváltképpen szenvedésében és halálában. Tele kézzel jött és hozta ajándékul gondolatait, fönséges érzésvilágát, isteni belátásait. Erőt, kegyelmet, áldást szórt és osztogatta szellemének átható erejét. Adta Szívét, adta lelkét és életét, teljesen, mindenestől. Így tudta adni magát földi napjaiban. És azóta is adja magát titokzatosan tovább, az idők végéig, minden örökkévalóságon át. Ki fogja fel ezt az isteni adakozást, önmagának e teljes átengedését? Mi fogja fel ezt más, mint a szeretet?
     A krónika meséi Toblach grófjáról, aki egy elfogatott ellenfelét a vártömlöcben felejtette s az éhenhalt, mert senki sem kapott parancsot, hogy ételt és italt vigyen neki. A gróf e mulasztásának súlyos következményein úgy megborzadt, hogy nehéz láncot kovácsoltatott saját nyakára és lábaira és a kemény vezeklésben tartott ki haláláig. Ez mélységes, válságos bánat volt. A lelkületben van a tettek kulcsa és ez a tett komoly és fenntartás nélküli bánatról, a bűnhődés szigorú és végleges elfogadásáról beszél.
     Nézzünk végig a vértanúk fönséges alakjain. Nem nagyon régen a kínaiak egy Hammer nevű püspököt halálra kínoztak. Fejszével levagdosták ujjait, hogy a keresztényeket ne áldhassa. Késekkel bélelt nyugágyon köves úton hurcolták végig, hogy az út egyenetlenségeiből származó rázkódások folytán a késhegyek testébe fúródjanak. Homokot szórtak a szemébe, megszámlálhatatlan gyötrelmeken át a leggyalázatosabb módon végezték ki. Mindezt örömmel viselte, mert szerette Krisztust és Urát nem akarta megtagadni.
     Ezt a hősiességet csak az érti, aki mindenekfölött szereti Istent. Úgy szeret, hogy szeretetébe belesemmisül. A nagy, a szenvedélyes szeretetnek az önfeláldozás, a teljes átadás, a személyes eltűnés, az akár gyötrelmek árán való megsemmisülés a vezető motívuma. Ezen a Leitmotiv-on ráismertünk a szeretetnek fönséges, nemes eredetére: magának alkotta Isten az emberszívet s úgy teremtette bele a szeretetet, hogy ez a maga teljesedését az istenbemerülésben, a benne való eltűnésben, megszűnésben keresse. Mert minden szeretet, még a természetes földi vonzalom is, már első virágzása idején áldozatról, halálról beszél. Ez a szeretetnek alázatos-témája; emlékeztető arra, hogy Alkotó gondolta el teremtménye számára. Mintha a lelkek valami fönséges energiamegmaradás törvényének alapján a szív csak akkor érezné viszonzottnak a lét nagy ajándékát, ha azt egészében visszatéríti, és legalább is szándékában, vágyában, akaratában Teremtőjébe visszasemmisül.

     Az én-nek ez az elfelejtése, elhanyagolása, átengedése s feláldozása a szeretet mélységmérője. Mennyire szeretsz? Amennyire átadod magad. Azért „legjobban szeret az, aki életét adja barátaiért.” Isten idejött azt megmutatni. Szívünkbe teremtette az odaadásnak természetfölötti ösztönét és aztán eljött közénk, hogy földi küldetésének, egy valóságos ifjúságos, virágzó istenélet feláldozásának csodálatos drámájában megélje azt nekünk. Hogy az istenalkotta, Istenbe visszaszánt szívek megértsék a tetteknek e félelmetesen világos beszédét: „Így adjátok oda magatokat mindnyájan érettem, én megelőztelek titeket.”
     Nem kell hinnünk, hogy ehhez a hőstettek kiváló alkalmaira van szükség. Szomorú ember az, aki így beszél: „Isten nem kíván tőlem semmi rendkívülit, bizonyára mindegy hogy élek.” Földi éltünk tele van apró hősiességek alkalmaival, seregestül kínálkoznak kis látszatú napi áldozatok, melyekre a szeretet adja az erőt. A szívek értik ezt. Az anya, aki beteg gyermeke ágya mellett heteken át nem ismer nyugalmat, a másik, aki egész éjszakát végigvirraszt, hogy többórás vonatkéséssel érkező leányának megadja első anyai üdvözletét, nem méregeti tettét, hanem szeret. Ezek nem az okoskodás tényei, ezeken az ész fejet csóvál, vagy mosolyog, itt a szív dolgozott, ez a szeretet stílusa. Ha szeretet az életünk atmoszférája önmegtagadásainkkal, áldozatainkkal nem várunk nagy alkalmakra, válogatás nélkül adunk, és minden tettünkön magától ömlik el az ajándékos szeretet. A minden tettében odaadott élet a maga egyszerű és következetes kitartásával, hangtalan tűrésével, helyesen adagolt energiájával szintén annak a legnagyobb szeretetnek gyümölcse, mely „életét adja barátaiért.” A föld egy formán a tengeré, akár sustorgó lávaként ömlik beléje, akár lassan gördülő homokszemenkint hordja le a lassú folyó. A félelmetes hőstett diadalmas adása vagy az ismeretlenség árnyékában lepergő élet homokórája egyformán a szívet méri, a szív pedig az embernek mértéke.

     Az isteni Megváltó Szívére mutat, mintha mondani akarná: Kétségeskedésbe estetek, mert nem a helyes lelki magatartásban léptetek a hitnek titokzatos témáihoz. A tisztán tudományos módszerek keretei túlságosan szűkek, a hit fönséges világa nem fér el ott. A természetfölötti világnak mások a mértékei. A tudomány tapogató szervei az anyag szokásairól vannak mintázva, hogyan érezhetnék meg a természetfölötti életet? Itt nem antennák kellenek, hanem átszellemülés, inspiráció. A hit a szívnek tudománya, a hit módszere az intuíció s intuíció kapuja az összeolvadás, a szeretet.
     A kereszténységnek a szívre kell utalnia. Rá kell nyitnia Jézus Szívének szeretetére, mely személyenkint, egyenkint mindenikünké úgy, mintha kiki egymaga volna a világon. Több az Ő Istenszívének rám eső szeretete, mint minden egészében nekem adott emberszív. Egyetlenegy pillantást vessünk Krisztus szeretetére, s már átöleltük az egész hitvilágot, az erkölcsi rend, az erkölcsi ideálok világát. Abban a tudatban, hogy Krisztus, minden hatalmaságok ura, bennünket megváltói Szívének egész bensőségével szeret, megtaláljuk az imádás, a szeretet igazi vonatkozásait Isten tökéletességéhez, mindenhatóságához, szentségéhez. Ez a tudat a lelket új életre ébreszti, a hitnek új műveire buzdítja.
     A legfönségesebbnek trónusát körülvevő ünnepies hallgatás mélyén a végtelenség fogalmán elmélkedő emberi szellem elkomorul. Ránk súlyosodik, elnyom az Úr mindenhatóságának gondolata, hiszen egy lefutó villámlás-szalag már borzalommal tud eltölteni. A szeretet azonban a léleknek éltető eleme. A végtelen szeretet nem mint valami idegen jő felénk, hanem otthon érezzük benne magunkat. Lelkünk örömével sohasem mélyedünk bele eléggé, szomjúságunk vele soha be nem telik. Minél több szeretetben van részünk, annál boldogabb a szívünk, de annál szomjasabb a vágyunk. Az Üdvözítő Szent Margittal együtt minket is hív: „Nézd ezt a Szívet, mely úgy szerette az embereket” … Igen, nézzünk fel Reá, értsük meg Őt. Jó itt gyökeret vernünk, jó itt minél mélyebbre ásódnunk. Jó itt megtanulnunk, hogy ahova e Szívnek vére cseppent, az a mi talajunk, ahová a dobogása hallszik, az a mi levegőnk. Jó nekünk lesni e Szív sóhajtását, elérteni suttogását, lelkünkbe, mint háladatos virágba belenöveszteni sugarait. Ez a Szív majd homlokunkra égeti Krisztus nevét. Oh majd elmondatja velünk a Miatyánkot úgy, mintha most tanulnók az igés istenajakról a napsütötte domboldalon; majd megint elvisz hódítani az éjszakai puszták magányosságába, hol forró küldetését éli és Atyjába fogódzik a földönjáró Istenfiú, majd lelkünkbe énekli „az út, az igazság, az élet” eleven szavát és az „élő kenyér” félelmetes szent ígéretét. Majd meghordoz a Betlehem barlangjában és Názáret gyalupadjainál, a Táboron és a Golgotán úgy, hogy végigremegjük a valóság közvetlen közelségéből azt a hatalmába megsemmisítő, szépségében minket újrateremtő életet. Hinni fogunk és Izraellel „énekelni… mint ifjúsága napjaiban. Egyiptomból való feljövetelének napjaiban.” (Oseas 2, 15). Kibontakozik, tavaszi pompába öltözik a lelkünk, megizmosodik a személyiségünk, kitisztul az öntudatunk, egyenesek, harmonikusak lesznek a szándékaink. Az Istenszív szemlélése a szeretetet földünkké és légkörünkké teszi; belőle növünk. Benne sarjad a hitünk, benne fogan a reményünk, belőle épülnek áldozataink. Oh, mondjuk mindennap gyermekszívvel: Uram, hiszek mert szeretek; remélek meg szeretek; áldozatot hozok, mert szeretek. Téged, Téged szeretlek Uram, ki a miénk lettél. Téged szeretlek, ki a véreden megvettél, Téged, aki úgy szerettél, hogy szépséges ifjú emberségedet halálra adtad a lelkemért.