Dóczi Székely Gábor: Érintőlegesen IV.

 A társadalmi alakzat ómegájának vélt demokrácia kezd hasonlítani ama bizonyos jószándékkal kövezett úthoz.

Tudjuk, hogy nem jó, tökéletlen, mégis működteti önmagát, mégis működtetik önjelöltjei, működtetik azok, akiket a propagandával fölépítettek, megcsináltak. Tehát következzen néhány rövidebb-hosszabb tétel a népuralomnak nevezett formációról, erről a sokadszor lerágott csontról.

Fodor Ákos költő Választékunk című négysorosában – összehasonítva a diktatúra mibenlétével - frappáns jellemzőjét adja.

diktatúra
Vigyázz, mit beszélsz!
demokrácia
Mindegy, mit beszélsz.

Mit is fejez ki ez a mindegy, mit beszélsz? Mindegy, mit beszél az uralmi pozícióban lévő és mindegy, mit beszél az alávetett pozícióban lévő. Nagyjából mindegy, hova navigál a gálya és az is közömbös, miként örvénylik, forog, hullámzik alul a víznek árja. A demokráciában talán a választást megelőző egészen rövid idő közbeszéde bírhat valódi jelentőséggel.

A demokrácia működtetésének lényege a rejtőzködés: a felszín mutat valamit, de többnyire nem azt, ami a mélyben van. A mélyben – eufémisztikusan szólva: nem tisztán, nem átláthatóan – zajlanak az események. Ez a tisztátalanság rendszer-szintű. Változást csak az idéz (het) elő, ha ez a tisztátalanság véletlenül kiderül.

Ha szétnézünk a világban, a demokrácia úgy viselkedik, mint ami nem képes indukálni adott eseményhez az ahhoz illő (jog)következményt.
Egy nem túl régi eseményhez (2021. december) kapcsolódva mondhatjuk a szentenciát:

Ha egy kancellár - jelesül épp Sebastian Kurz - lemond, azt nem azért teszi, mert korrupciós ügybe keveredett. Nem, nem azért. Azért, mert ez kiderült.

Hamvas Béla filozófus két megjegyzése rendkívüli és sok tekintetben idő előtti lényeglátásról tesz tanúbizonyságot. A XX. század egész demokráciáját az a szofizma jellemzi, hogy az elenyésző kisebbségben lévők saját akaratukat miként tudják a többség véleményének föltüntetni.
és
Az igazságot nem a szavazatok többsége dönti el, s a többség mindössze annyit jelent, hogy a becsapottak többen vannak.
A demokrácia – és ez egyre világosabb, egyre tisztább tapasztalat – valójában a diktatúra (autokrácia) rendkívül ügyesen sminkelt, álcázott változata. Mondhatnánk azt is Ortega után szabadon, hogy a demokrácia kamuflázs autokrácia. Álcázott elituralom. A kamuflázs (álca) fogalmát Ortega így határozza meg: olyan valóság, ami nem az, aminek látszik. A külseje nem árulja el, hanem épp elfedi a lényegét. A népnek többnyire csupán cinkelt kölcsönvéleménye van a világ dolgairól, vagyis többnyire becsapott.
Czakó Gábor, a Nemzet Művésze mesélte egyik esszégyűjteményében, hogy Németországban élő magyar származású ismerőse vetette föl azt a valóban érdekes kérdést, hogy miként lehetséges az, hogy a miniszterelnököt megválaszthatom, de az összehasonlíthatatlanul kisebb súlyú munkahelyi főnököt nem. És valóban így van: az ember életének döntő hányadát, napjait a tanulást követően a nyugdíjazásig, éppen nem demokratikus körülmények között, hanem hierarchikus viszonyokban: munkaviszonyban, sokszor valódi kiszolgáltatottságban és személyi alávetettségben, vazallusként tölti. Amennyiben tehát az életünket a napi gyakorlat szempontjából tesszük mérlegre, a demokrácia, mint elvárás, mint igény, mint napi rutin inkább csak délibábként határozható meg.

Érdekfeszítő Határ Győző filozófus, költő filozófiai esszéje a Léptékváltás című kötetben, amiben két római szenátor folytat diskurzust az ideális államformáról, és célzottan a demokráciáról. Bár a végkifejlet szerint a népuralom „adhat olyan formát az államnak, amely államforma ingyen sem közjáték két diktatúra közt!”, de ennek conditio sine qua non-ja a legteljesebb mértékben fölnemesült és mindennemű barbárságát levetett nép.
Azért számos remek replika és sziporka előkerül itt a párbeszédben, s csak párat ragadnék ki, íme, idézem:
a korrupció az alkotmányos demokrácia csalhatatlan jele
a szavazó népóceán tudatlansága afelől, amiről szavaz, nemtörődömsége, frivolitása (a ’szép’ jelöltre szavazhatnékja),
életelve: mindegy, hogy magunk vagy mások hazudta, ocsmányul meghazudott hazugság, ha egyszer igazságlátszata van, s igazolja haszna
önkiárusító, korrupt, kétféle mértékkel mérő, képmutató, drogosokkal/haramiákkal fertőzött, lerobbant közbiztonságot ámokfutó statisztikákkal elámító, a világ és saját bajai ellen harcképtelen
gyakorlatilag igazában csak akkor válik lehetségessé, amikor már majdnem fölösleges
nemes alku, a megalkuvásban való nemes megállapodás iskolája! akadémiája! Márpedig az iskolázatlanok az iskolát, a barbárok az akadémiát, a fundamentalisták a kompromisszumokat nem szenvedhetik
a civilizáció hártyavékony filmje, elegendő egy, csak egyetlenegy nemzedék ’kiesése’ és az, amit … civilizációnak hittünk … a semmibe hull
A gondolati kalandozás summája: a demokrácia csupán vágyálom.

Századunk elején – nem tagadva az illyési indíttatást – egy hetvenegy soros, többszörösen bővített kérdőmondatban és egy négysoros kérdőmondatban magam is rákérdeztem a demokrácia mindennapi jelenségeire. Íme, néhány kiragadott sor a versből:

Két mondat a demokráciáról

Hát mi az, hogy nép,
ha nincsen már népfölség,
s van-e értelme annak, hogy uralom,
Max Weber után kutatom
…
minden hazugság mögött
összekacsintanak,
és számít-e az,
hogy már csak a pénz az idea,
és mi származik abból, hogy
semmi sem szárnyal,
hogy ki-ki mélyrepülésben harácsol,
és bír-e vajmi súllyal,
ha dühöng a bábeli nyelvzavar,
és mi jöhet abból, ha bármely bizonyíték
csak közvetetten passzol
…
s kit érdekel, hogy
úgy élünk, mintha nem lenne Isten,
ami a legnagyobb gáncs
az emberi szíven?
S hadd kérdezzem végül-újból:
a zsarnokság is népuralom,
vagy csak a demokrácia
az önkény a tudaton?

Összegezve: egy szűk – holdudvarokkal, mint koncentrikus körökkel jelentősen tágított - kör jól álcázott egyeduralma; a többség mindig becsapott marad; nem a szavak, és nem a tettek számítanak, hanem a propaganda; működésének „lételeme” a rejtettség, a beavatottak eltérő struktúrája.
A demokrácia útja lehet, a fejlődésé volt. A szüntelen fejlődésé, amiről azonban egyre inkább kitudódik, hogy visszalépés, visszafejlődés. A fejlődéssel ellentétben az igazi növekedés útja a megbocsátás és irgalmasság útja (Bereczkei Miklós sárospataki plébános 2022. húsvéti homíliájából).
Egyre világosabban látható, hogy a demokrácia – mint annak idején a „létező szocializmus” – nem a lehetséges világok legjobbika és ezért nem demokráciát kellene „építeni”, hanem Isten Országát! Ha most valaki azzal áll elő, hogy jó, jó, de mit építsenek azok, akik nem hisznek Istenben? Azoknak is Isten Országát kell építeniük, s megmagyarázom, miért.

Az ember olyan lény, hogy ha nem a közvetlen világán kívülre helyezi igazodási centrumát, akkor óhatatlanul elromlik, elbukik.

Ezt az igazodási centrumot nevezhetjük transzcendens központnak (Istennek) és elfogadhatjuk az emberi lét immanens követelményének is, egyfajta kategorikus imperativuszának. Az eredmény, akkor is ugyanaz. Ezért bárki építheti Isten Országát!
Ha minél előbb mozdulnánk, annál üdvösebb lenne számunkra. Túlvilági és evilági szempontból egyaránt.

2022-04-28.