Móra István: Kenyérszegéskor

Kinyitták a virágok kelyhüket,
Fahegybe’ már a fürge nyári nap;
Sürgő családom régen talpra kelt,
Együtt ülünk akácaink alatt.
Előttünk tiszta, sávos abroszon
Szegetten a hajnalba’ sült kenyér,
Kisebb fiúnk imáját zengi még:
És addig a másik kettő se kér.

Rózsás pilise lesz majd a mienk,
Piros karéjra vár a két nagyobb;
Tudom, picim, minőt szeretsz te is:
Alsóhajast szelek neked nagyot!
…Nem kérdi senki: lesz-e még egyéb?
Elégedett, a lelkem, mindenik:
Csak arcodon látok könnyed borút:
Hogy mást is mért nem adhatál nekik…

Ne bánd, cselédem, aggó őrködő –
Tudod, szegény tanító-nép vagyunk,
Hogy friss kenyér párolg ez asztalon,
Azért is mennyi hálát adhatunk!
Hány van szegényebb, hány van éhezőbb,
És hány visel sötétebb gondokat, –
De rózsaszálam, mondd meg édesem:
Lehet-e nálam egy is boldogabb?

S ez a kenyér, e barna, e kicsiny,
Ez a világon a legjobb nekem:
Lisztjében nincsen szitkozó panasz,
Mások könnyét ízén nem érezem.
S munkám, mit annyi oktalan lenéz,
Kedves nekem, hisz olyan isteni:
A nyers anyagból, melyet Isten ád,
Segítek én embert teremteni!

Mit ér a dúsnak pergő élete,
Ha nem fakad virág s gyümölcs nyomán?
Mit ér a fény, a bőség tengere,
Ha nem segít a lelkek nyomorán?
…Az illatos kenyér kezembe’ van,
Az égre száll derült tekintetem:
Hogy dolgos éltet adtál részemül,
Imádlak, áldlak, édes Istenem!