Szabó Dezső: A Gellérthegyen /1. rész/

     A lábaimra bíztam magamat: hadd találjanak kiutat a mindennapok fekete bozótjából. Az utóbbi időkben csúnya éhségű ember-vadak ólálkodtak körülöttem és a lelkem nem látta a Húsvét örömét. – Mindig lesznek utánzóid, sohasem lesznek követőid. Mindig boltot fognak csinálni nevedből, sohasem egybehívó tűzhelyet, – mondta egyszer az, aki úgy tartotta szemeiben és kis pillangó-kezében életemet az örvények fölött, hogy sohasem csúszhatott hozzám a félelem. Ő elment a mélyre vetett ágyba s csodálatos testét felszívták a csodálkozó szemű virágok. És bennem azóta minden nappal nő a félelem, hogy eldobom azt az önmagamat, mely küldetés, cél, messzi jövőre szánt értelem. Eldobom, mint egy megátkozott fegyvert, mely csak engem tud sebezni, de nem tud védelme lenni semminek, amit az örökkévalóság hívásában szeretek. Hogyan lehetnék cégére egy olyan tábornak, melytől halálosan undorodom?
     Hűséges paripáim a Gellérthegyre vittek. Negyvenhárom éve, hogy sziklás keleti ormán egy csodálkozásokra gazdag ifjú kapukat tárt szemeiben, kapukat nyitott lelkében a belérohanó városnak. Azóta hányszor hozta őt ide az életszfinx egy-egy feladott talánya, egy ökölcsapása vagy cirógatása. Felhőkön, levegőn, városon és hegyeken át hányszor nézett itt szembe önmagával, hogy feleletet olvasson nagy kérdéseire: – Ki vagyok én? Mi az értelmem? Milyen kalászokat fogok teremni? Itt hallotta meg a damaszkuszi szózatot, hogy egyenes legyen útja minden veszélyeken keresztül. Élete nagy tántorgásaiban itt kérdezte az egyetlen Akarat: – Quo vadis? És itt látta meg az egész végzetet, melyet el nem múlhat.
     Május dicsőségében ragyogott a Duna fiatal királynője, gyönyörű Budapest. A dunaparti fák zöld fáklyái visszalobogtak a víz mélységeiből. A hidak boldog ragyogással karoltak a fiatal levegőbe, mintha a bokrétás fiatal föld magához akarná ölelni a frissen fürdött eget egy végtelen csókra. A tornyok néma sikongással szöktek az arany levegőbe és kacagtak a házak. Az egész roppant városból a diadalmas ifjú Dunából, a lenge ködöcskével fátyolozott hegyekből, a messze vidámló síkságokból mint az élet egybeömlött zsoltára szállt fel az ének, a hit, a kezdés, a munka, az erő mozdult élete.
     És most is, ezen a tavaszi délután ugyanazt a hatást tette rám ez a kép, mint mikor negyvenhárom évvel ezelőtt először nyíltak rá szemeim. Lehetetlen, hogy az a nép, mely ide álmodta ezt a várost, megálljon lendülete első ritmusa után és senyvedve vagy megroppanva félrehulljon a történelem útjáról. Mert ez az óriási város csak kezdő dallama, gigantikus nyitánya egy végtelen jövőbe áradó éneknek. Igen: az, ami itt a Gellérthegy ormán mellen és lelken üt, mint a mezőkről jövő vad tavaszi szél: az a kezdés, a felmozdult erő, egy roppant jövő rád támadó látomása. Mintha az egész ezerévnyi vér, gondolat, verejték, egész Magyarországának minden tája, minden síkja, hegye és vize folytonos habokban sietnének ide, hogy felhullámozzanak ebbe a csodálatos városba. Mintha minden magyar szív itt dobbanna össze, minden magyar vér ide küldené teremtő forróságát, minden magyar izom támadt erejét, minden magyar agyvelő alkotó gondolatát. A fiatal város győzelmes látóhatárába, hol a természet minden arcát megmutatja, mintegy betódul az egész örök Magyarország: az egység, az erő, a messzi hivatású jövő roppant riadójával.

2.


     Mi a főváros értelme egy nemzet, egy ország életében?
     1. Az egész ország, az egész nemzet anyagi és lelki egyéniségének egyetemes kifejezője.
     2. Tehát: egyesítő és irányító központja és egyetemes műhelye az ország kulturális, gazdasági és politikai erőinek. Az első világháború utáni dús bolondgomba termésben egyik legkövérebb termés a furia decentralisationis volt. A jelszóra rohanók olyan hevesen kezdtek decentralizálni, hogy várni lehetett: az Operaházat Hejcére, a Keleti-pályaudvart Nógrádkelecsényre fogják elközponttalanítani. Igen keményen beléjük ütött az osztó igazság. Mert a vidéket eddig elhanyagolták: Pamukot, Visnyót, Kabát és a többit Budapestekké akarták központtalanítani és Budapestet Pamukká vagy Kabává építeni le. A fő, az érzelmi érv nem is annyira a vidék felemelése volt, hanem: „a bűnös Budapest” forradalmi számlája. Ezen a címen Európa minden fővárosa már rég kisközség volna posta és vasúti állomás nélkül. Mert bármily csodálatos: a nemzetek forradalma nem igen szokott az Isten hátamögött kiütni. Egészen tragikomikus volt: hogy akkor akarták megvalósítani ezt a terebélyes decentralizálást, mikor ellenségeink azt már oly alaposan elvégezték, hogy az egész megmaradt országot csekélyke túlzással centrumnak lehetett tekinteni.
     Itt két külön feladatról van szó, melyeket semmiképpen sem szabad egymással összetéveszteni, vagy pláne: az egyik kárára a másikkal ellentétbe helyezni. Az egyik egy hatalmas, az egész országra kiterjedő, évtizedekre átgondolt vidékfejlesztés. Ezt minden egyes táj anyagi és lelki adottságai, hagyományai, szerves szükségei és érdekei szerint kell megvalósítani. De semmiképpen sem a főváros kárára. Ellenkezőleg: úgy kell megcsinálni, hogy a sok sokféleségből egy erős, szerves egység jöjjön létre, melynek természetes összefoglalója, kifejezője és irányítója: Budapest. Mert a másik feladat, melynek szükségét csak politikai analfabéták vagy idegen akaratúak tagadhatják: az egész ország életének, erőinek, életépítésének összefoglalása a fővárosban. Erős, egységes gondolatú, minden részletében tervszerű központosítás nélkül sohasem lakná nemzet Magyarországot, csak néptöredékek szervezetlen keveréke. Talán nincs ország, melynek fővárosát a természet oly világosan jelölte meg az ország központi műhelyévé, agyvelejévé és szívévé, mint Budapestet. Vagy talán az az érv, hogy a múltban rossz volt a központosítás és károkat jelentett az országra? Akkor ezen a címen tessék beszüntetni a nemzést, a szülést, a házépítést, a kenyérsütést, mert ezek is jártak károkkal. Egy pillanatig sem szabad elfelejtenünk: hogy Budapest az a történelmi csatatér, ahol a magyarság független egyéni történelmi építésének, létének vagy nemlétének, hatalmas jövőbe fejlődésének vagy bukásának kérdése eldől. Budapest vesztével befelé fordíthatnók a magyar címert: Finis Hungariae.
     És már egyszer végezzünk a bűnös Budapest buta és vakszemű vádjával. Ha az elszenvedett tragédiákért keresnők a történelmi felelősséget: igazán semmi okunk nem volna különbséget tenni Budapest és a vidék közt. Budapesten és vidéken ugyanazok a hibák tették lehetővé az elmúlt szörnyűségeket. És ha tényleg komoly vizsgálatot folytatnánk ezen a téren: nem a központosítás ellen, hanem éppen a központosítás mellett találnánk egy lebeszélhetetlenül hatalmas érvet: Mindezt azért történhetett, mert a magyarság még nem tudta eléggé erős, szerves kifejezőjévé tenni Budapestet.
     Sőt: ha szemünket nem bizonyos korteskedő akaratok irányítják, rájövünk: hogy Budapest magyarságában aránylag sokkal több olyan elemre találunk, akikben a magyarság életösztöne, természetes érdekei, céljai és veszélyei történelmileg értékesíthető öntudatot jelentenek, mint vidéken. Ez érthető is. A főváros összefoglaló életkönyvében a józan, képes és jószándékú elme mégis csak többet elolvashat.
     A magyar fővárost tehát, mely oly szédületes lendülettel nőtt a Duna királynőjévé, nem szegényíteni, nem visszafejleszteni kell. Hanem egy nagy arányú, az élet minden terére kiterjedő programmal kell megépíteni a magyar lélek, a magyar munka teljes kifejezőjévé.
     3. Mert – és ez minden főváros egyik alapjelentősége –: a főváros kifelé a nemzet kirakata. A nemzetek versenyében a főváros mutatja világgá a nemzeti munka minden eredményét, a nép minden arcát, az ország múltjának, kultúrájának, szociális életépítésének minden múlhatatlanságát. A főváros az ország fárosza, s a nemzeti erő és szellem ragyogása addig ér, amíg ez a fárosz elviszi fényét. Mi a titka annak a roppant vonzó erőnek, mellyel egy Párizs, egy Róma magához húzza minden ország emberi emberét? Az: hogy egy sajátos néplélek messzi századok távlatával, élete minden rezdületével, egyénisége minden arcával áramlik belénk s évszázadok és milliók életével lesz gazdagabb emberségünk. Ily vér- és kulturális határokon át szétsugárzó megmondójává kell tenni a magyarság számára Budapestet.
     4. Végül: a főváros hatalmas nevelője, formálója, szellemi mozgósítója az egész országnak. A magyarság erőinek, munkájának, szellemének összegezésével utat mutat, célt tűz ki, alkotásra hí. Az ország minden tája minden lakósának kell ismernie Budapestet. Ezért fontos egy olyan egyetemes és olcsó közlekedési hálózat megoldása: mely Sopront Gyergyószentmiklóst, legészakibb és legdélibb városunkat: az ország minden táját, községét Budapest tőszomszédjává teszi. Így lehet a magyar főváros határvidékeinknek mintegy szellem Siegfried-vonala.

3.


     De előbb tényleg magyar fővárosnak kell lennie. Utóbbi időben sok beszéd történt egy sajátosan magyar építészeti stílusról. E sok beszéd eddigi eredménye inkább zavar, mint eredmény. Úgy hiszem, hogy a magyar igyekezetűek jelentékeny részének az a tévedése: hogy magyar építészeti stílus alatt okvetlenül valami keményen ősi, ha nem is az ős-sejtig, de legalább Ázsia túlsó csücskéig visszanyúló öröklött sajátságokat követel ettől a stílustól. Viszont sokan némely vidéken nyilvánvalóan idegen építészeti típusokat ölelnek magyar építészetté. Nem tudom: hogy vajon Erdélyben azok, akik bizonyos igen ferde és magasfedelű templomokat és házakat lelkesednek erdélyi magyar építészeti stílussá, nem ebben a tévedésben lődörögnek. Úgy gondolom, hogy mikor egy sajátos magyar építészet akaratáról van szó: mindenekelőtt meg kell állapítanunk: milyen jellegű, milyen célú, rendeltetésű épületről van szó. Kisebb családi házról, magánvilláról, vagy palotáról, bérpalotáról, kaszárnyáról, hivatalos épületről, iskoláról, katolikus vagy protestáns templomról stb.? Kétségtelenül a legkönnyebb megoldani a kisebb családi házak kérdését. Egységes anyaggyűjtéssel (tudom, hogy már ezen a téren szép kísérletek történtek) össze kell gyűjteni azoknak a vidékeknek háztípusait, melyeket a legrégibb időktől kezdve magyar néprétegek laknak. Mint például a Székelyföld, Somogy és a Fertő némely vidékének háztípusait, stb. És ezeknél nem azt kell kutatnunk, hogy milyen eredetűek, hanem azt, hogy évszázados használatban hogyan szerette a magyar néplélek, hogyan alkalmazta a magyar népélet magáévá. Mit jelentene Budapestnek, ha pld. Albertfalva szívetbúsító szürke unalma helyett, ha a szörnyű telepek, munkáslakások, kislakások stb. helyén: szép kis virágoskertekkel körülvett székely, somogyi, stb. falvak hoznák a fővárosba a magyar népélet minden arcát, a magyar tájak életformáit. Budapestnek oly hatalmas lehetőségei vannak, hogy egy nagyszabású programmal úgy tehetjük az egész magyarság kifejezőjévé, hogy egyszersmind nagy szociális igazságtételt s hatalmas családvédelmet valósítanánk meg.
     Ezen a téren két dologtól kell óvakodnunk. Az első a felemás zagyvaság, az ízléstelen egybekeverés. Végtelen sétáimban Budapesten és környékén nem egyszer láttam ékes nagy székely kaput olyan ház elé akasztva: hogy kapu és ház valósággal beletávcsövesedtek egy éktelen rémület dermedt kérdésébe: – Mi közünk van nekünk egymáshoz? Aztán Buda hegyesebb vidékein inkább a hegyvidéki magyar tájak, Pest síkságain inkább a sík magyar tájak arcait idézzük vissza. A másik dolog, melytől óvakodni kell: egy olyan egyetemes és elemi követelmény parancsa, melyet minden magyar művészet minden vonalán és az irodalomban is látó engedelmességgel kell szem előtt tartanunk. Ez a parancs: ne ősülj meg! Ne kösd vissza magad az Emese anyánk tízezredik nagyanyjának a köldökzsinórjára, ne curukkolj vissza kőkori embrióvá. Ne akarj kifejezni olyant magadból, ami sohasem volt benned, nincs benned és nem lehet benned. Minden ilyen szándékkal csak silány kölcsönzések, vak ízlésű utánzatok bolond keverékét hozhatod létre.
     A világháború után, a kukaság egy sajátos válfaja ütött az emberek egy részébe. Ha viszketett a feje-háta, csak akkor enyhült meg: ha legalább a Tutanhamon tarkóját vakarta meg. Ha száz pak gyufa tövén rá akart gyújtani egy cigarettára: öt órán át két száraz fát dörzsölt egymáshoz, hogy lánghoz jusson. Aztán: ha néma lángocska jelentkezett is, rácsurgó izzadsága eloltotta. Az utcán az esernyőjét lábaközé vette, s kemény toporzékolással lovagolt rajta. És mert az esernyő nem nyerített, hát nyerített ő helyette.

– folytatjuk –

szozattv


szozat a tiszta hang
 meghivo2Gyóni kötetképSZAKC_Hirlevel_2022_06_09sissistalMÖD 2022.június 18-meghívó-1 oldalasKét film szórólap Trianon plakat NET 2022 Kiállítás szózatba 1 szozat a tiszta hangEUCHARKirályfesztSacra HungariaSacra HungariaSacra HungariaKOFESZTszozat a tiszta hangszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang pálosokszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf