Prohászka Ottokár: Az élet és szeretet dala

(A szeretet a lélek élő vize, Istennek dalos kézművese, Az emberszív hozsannája)

Nem elég, hogy vagyunk, élnünk is kell. Puszta léte van a holt kőnek is. Az ember rokonsága Istennel, hasonlatossága Istenhez még a természetes vonatkozásokban sem szorítkozik a puszta létnek alsóbbrendű fokára, hanem a tudatos tettre való képességben áll. A tudatos tett szellemi lényünktől létünk egyszerű tudomásulvételénél többet követel. Benne lelkiéletünk nem csupán állapotszerűségekre irányul, mint ezt az ázsiai szellemi diktálja. Passzívnak lenni szellemi értelemben annyi, mint valójában nem élni. Élni itt valami gyökeresen mást jelent. Isten „actus purus”, a lényeges, szakadatlan tett. Ha a mi Urunk és Megváltónk ázsiai szellemben szólana, így beszélne: „Aki bennem hisz, annak lelke tisztavízü ciszternához fog hasonlítani, melyben a mennybolt kékje és fellegei és a vizet merítő rabszolgák arcai tükröződnek.” Jézus azonban nem így beszél. „Aki bennem hisz, – mondja, abból élő vizek forrásai erednek.” Élő vizeké, melyek a lélek mélyéből örökké újan csobognak elő, tehát nem álló vizeké és nem állott vizeké. Ebben az esetben a belső életet nem meríti ki a visszapillantás a múltra, hanem egyre újonnan adódó, mindig jelenvaló gondolkodás, érzés, akarás hullámzik benne. Éppen ez a szépsége és ereje. Ma kell hinni, ma remélni és szeretni, ha azt akarjuk, hogy miénk legyen az élet. Hit, remény, szeretet ne csupán mint állapot legyen a lélekben, ne is mint emlékezés tegnapi hitekre, tegnapi reményekre. Nem, ma akarunk az Úrban örvendezni, őt szeretni, ma akarunk az élő vizek forrásából meríteni. Ma világítson Krisztus arca elénk, ma törjenek elő a vonzalom lángjai szívünkből, ma ver ez a szív, ma éljen, ma szeressen… Ez tényleges, személyes, öntudatos élet, nem pedig lenyomata annak, ami tegnap volt és ma már nincsen. ez eleven kapcsolat Istennel hitben és szeretetben, szívünk minden dobbanásán át. Ezek az aktusok a lélek legigazibb és legértékesebb tevékenységei, ez a létünket emelő szellemi hullámverés. Ez az áradás vigyen engem, ebből a vízből iszom, ebből akarom édes, gyönyörűséges üdülésem.
Mit tartanánk olyan emberekről, akik kiszáradt nyelvvel, a szomjanhalás küszöbén, hűs forrás partjánál üldögélnének, ott szomjúságról és vízről beszélgetnének, de nem inna senki sem. Testvéreim, ne kérdezzétek, hány ilyen eszelőst tudna felmutatni az élet. E szomorú alakokkal szemben csak azt akarom hangsúlyozni, hogy vannak a szellemi életnek funkciói, melyekből a lélek gyógyulása, jóléte, frissessége fakad. Ezek források és nem arra valók, hogy disszertáljunk róluk, hanem arra, hogy igyunk belőlük. Aki szomjas, annak víz kell, nem szóbeszéd. Szellemi létünknek szépségre és erőre való törekvésében ne feledjük e forrásokat. Inni belőlük annyit tesz, mint az élő és belénk sugárzó isteni lélek funkcióival eleven kapcsolatba lépni, ezzel a természetfölötti életet magunk számára valósággá tenni. Hitünk eleven érzésével beleolvadni annak valóságába, reményünk erős, édes biztosságával merülni el annak ígéreteibe, szeretetünk mindig aktív és aktuális tényeivel ötvöződni bele a folytonosan tevékeny odaadásba, mely Isten kiáradása a világra. Más szóval: öntudatosan kell élnünk, a hitnek, a szeretetnek tudatos aktusait kell végeznünk, tudatos viszonyban kell Istenhez lennünk, tudatosan és tevékenyen, akart odaadással kell benne megnyugodnunk.

Ez a tudatosság fontos. Nem ragad el bennünket mindég felsőbb áramlatok ereje, nem hordoz mindég szárnyain a Lélek. Aki egészen erre hagyatkozik, elfelejti a tevékenységet és nem tud válaszolni a felsőbb indításokra akkor sem, mikor része van bennük. Elsatnyul, elsenyved, mint a nem dolgozó szervek, mert munka a fejlődés tengelye és az akart, választott, elfogadott munka a lélek törzse. E passzive váró lelkekkel szemben volna a másik véglet, a tettbemerülés, a tettbefulladás lelkülete, a Márta-komponens szélsősége, mely céllá válnék és nyomasztó, őrlő kényszerével elaltatná bennünk saját mivoltának tudatosságát. Ilyen volna a magunknak és nem Istennek végezett munka, melynek lélekirtó ereje a túlterheltségben mindenkit megfenyeget és hajlandó kiformálni a gépembert a másik véglettel, az álmodozóval szemben. A kettő között van a tudatosan Istennek adott munka, a Lélek ajándékainak szüntelenül tevékeny tettekbe öntése, mellyel hitet, szeretetet valósággá kovácsolunk magunkban. Igen, járjon a pöröly és a kalapács, sürögjenek a kezek és mellette ujjongva, válaszolva, építve énekeljen a lélek. Ez a dalos kézműves a földi lét ideálja, mélyen valóságos, boldogítón isteni életnek megszállottja, aki, mert munkájával Istennek válaszol és szellemközösségbe fogódzik, jobb napszámos itt a földön is, mint az emberi tekintetek szolgája. Isten szemével ítéli magát. A vallási életük miatt tehetetlenné, dologtalanná, szórakozottá váló emberek rossz úton járnak, mert a vallás lényege istenközösség, az istenközösség bővebb, teljesebb életnek forrása, az élet telítése pedig nem passzív merengésben, hanem az egész, a cselekvő embernek a lét minden kötelmeihez való pontos, egyensúlyos, nagyszolgáltatású alkalmazásában áll. Az ilyen vallási álmodozók nézzék meg magukat jól, mert hibáznak valahol és nem életszentség az, mely kötelességmulasztásokból táplálja lendületeit, épp úgy, mint nem harmonikus és egyensúlyos lélek az, mely bennfeledkezik a malomkerékben s nem tudja, hogy kezében az apró tettek lisztszemeinek az élet kenyerévé kell válniok. Ahhoz pedig a Szeretetnek forró kemencéje kell. Tehát nem őrkő tettek, sem terméketlen álmok, hanem egyszerű, izmos, mindig felfelé tartó öntudatos haladás Istene felé.
Így fejlesztünk teljes értékű emberi létet és leszünk egész lényünkkel, minden készségünkkel Istennek becsületére váló teremtményekké. Az értelmes emberi lény Istent legjobban a maga erős, harmonikus, kegyelemtől istenivé vált életével dicsőíti meg. „Beszélj, Mózes, – kiáltott Michelangelo kőszobrára, – beszélj, mert a legfönségesebb vonatkozásokba teremtettelek. Beszélj, emberszív, beszéld a hitnek, a bizalomnak, a szeretetnek nyelvét. Messze szálljon hangod, örömtől reszkessen a dalod, és énekeld az életnek harmóniás hullámzásait!” Szent Gertrúd Jézusnak isteni Szívét drága hangszernek, a legszentebb Háromság ezüstös hárfájának mondja, melynek húrjain szól a legfölségesebb istendicséret. Milyen igaz! Jézus Szíve nem néma, Jézus Szíve zengő hárfa, és dala egyetlen. De vajon nincsen minden emberszívnek is dala? Pacsirtaszó és fülemülecsattogás is van, de Isten egyetlen teremtményébe sem tett annyi motívumot arra, hogy szeressen, ujjongva örvendezzen, néki dicséretet zengjen, mint az ember szívébe. Ha az ember ez ajándékoknak tudatára jut, ha a világ-egészben megpillantja önmagát, felébrednek benne a szunnyadó dalok, ég és föld visszhangzik dicsérő énekétől s élete maga is himnusszá nemesül. Igen, akár a fülemülének bársonyhangja, akár a pacsirtának ezüstös ujjongása, az emberszívnek is van a Teremtőt magasztaló éneke. Ez a gondolat boldogít s a lét, a drága istenajándékok állandó örömére gyújt. És ha bűnösöknek kell is vallanunk magunkat, ha vissza is éltünk Isten adományaival, akkor is szabad megbocsátó Urunknak himnuszainkat énekelnünk. Dalt vár tőlünk akkor is, dalt, melybe tévedtségünk bánatos szeretete és esedező fájdalma vegyül. Isten nem töri össze kezeinek művét. Mennyei hatalma belehajlítja a rossznak makacs, töredezett vonalait a jónak harmonikus szépségébe. És a bűn szennyes iszapjából kiemelt lélek tüzesebben, odaadottabban énekel, mint elesése előtt. Nincs mélyebb szeretetforrás, mint a bűnbocsánat alázatos, megtört szívű tudata. A lélek, mely átéli, hogy örök gyötrelmekben kellene égnie, mikor a megbocsátó Isten karjaiban pihen, meg tudja mérni az Úr szeretetét és megsemmisülten viszonozza azt. Oh a bűnbánat mély és áhítatos dallamokat fon a dicséret fölséges harmóniái közé, engesztelésre, áldozatra szomjas, forró melódiákat, melyek a szentség diadalát éneklik az Úr lábainál. A bűnt a megbocsátás isteni kegyelme erény forrásává teszi, Magdolnák, Pálok, Ágostonok születnek belőle s az isteni irgalom győzedelmes hatalomként állítja a bűnt a szentség szolgálatába. Mert Isten abban leli dicsőségét, hogy szívek, melyekben egykor a bűn metsző disszonanciái uralkodta, most feléje fordulnak, most alázatosan térdelnek oltárainál, most áldozatosan várnak szentélyeinél és fönséges tiszta hangon éneklik az Úr dicséretét.

 

szozattv


szozat a tiszta hang
 meghivo2Gyóni kötetképSZAKC_Hirlevel_2022_06_09sissistalMÖD 2022.június 18-meghívó-1 oldalasKét film szórólap Trianon plakat NET 2022 Kiállítás szózatba 1 szozat a tiszta hangEUCHARKirályfesztSacra HungariaSacra HungariaSacra HungariaKOFESZTszozat a tiszta hangszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang pálosokszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf