Prohászka Ottokár: Jézus Szíve, Krisztus szeretetének jelképe és orgánuma

    /Szívén át értsük meg Jézust; Személyéből merítsünk erőt; Jézussá kell válnunk/

    Jézus Szíve a krisztusi szeretetnek, e lángoló, világgyújtó, világemelő, világmegváltó szeretetnek szerve és szimbóluma. Jelképe mindannak, amit nekünk a Megváltó jelent, s egyszersmind orgánuma mindannak, amit nekünk mondott, értünk cselekedett. A Jézus Szíve ájtatosságban tehát nincsen semmi r. Az evangéliumnak összefoglaló magyarázata s egyszersmind szintézise ez, gyakorlati bevezettetésünk az Úr gyakorlati életébe és belső világába. Ha tudni akarod, ki volt Krisztus, nézz a Szívébe. Ha munkáját ismerni és méltatni akarod, kérdezd meg a Szívét, mely e munkást sugalmazta. Ha tanítását érteni, példáját követni akarod, Szívén keresztül törj az igazságok felé, melyeket nékünk hozott, a parancsok és intézmények felé, melyeket számunkra hátrahagyott.

    Így vagyunk akkor is, ha embertársunk élő személyével, gondoskodásával, érzelmeivel akarunk érintkezésbe jutni, ha életét, tetteit, tanítását akarjuk helyesen felfogni és igazi értéke szerint megítélni. Jézus emberségének szent titkaiba is csak úgy hatolhatunk be eleven érintkezéssel, ha közvetlenül Szívébe, e Szívnek szeretetébe, vágyaiba, küzdelmeibe, szenvedéseibe merülünk. Csak akkor lesz nekünk nyilvánvaló, csak akkor kezdjük igazán érteni, ki a Jézus, és mi a Jézus nekünk.

    Belső, életteljes kapcsolatba kell lépnünk Jézus Szívével és lelkével, és értelmünk nagy megvilágosodásban részesül a hit tételeit, az evangélium követelményeit, a keresztény tökéletesség ideálját, a vallás szent titkait, az Úr életével elibénk tett életmintát illetőleg.

    A hit nehézségeiben, az erkölcsi törvény szigorú követelményeivel folytatott küzdelmeiben nem a száraz fogalmak, a dialektika fegyverei adják nekünk a leghatékonyabb támogatást. Magasabban kell keresnünk, a Megváltó Szívéhez kell folyamodnunk. Akár a Megváltóról, akár a legszentebb Oltáriszentségről, akár Krisztusnak közöttünk mindenkor tovább élő tekintélyéről van szó, minden kérdésünkre Ő maga a válaszunk. Meneküljünk szerető isteni személyiségéhez s mondjuk magunkba: ilyen volt Ő, a szelleme, a teste, a vére, ilyen volt a lelke és legbelsőbb megérzései… Szívén és lelkén át akarok nézni mindent, amit mondott és cselekedett, mindent, amit akart és parancsolt nekünk.

    Amit Ő akart, amit Ő parancsolt nekünk. Itt elhalványul a kétség, megdől az ellenállás. Ő beszélt és cselekedett így, Ő, az egyetlen, a csodálatos, kinek hatalma sátánt űzött, kiből erő áradt, kinek ajka nedve gyógyított, ki járt a vízen, megdicsőült a hegyormon… Ő, Ő mondotta, hogy azokhoz jött, akik fáradoznak és terhelve vannak, s akik tudta, hogy bizalmukban soha meg nem szégyenülnek… Ő volt, aki szerette az élet hajótöröttjeit és mentő karral hajolt feléjük. Ha tehát Ő, aki úgy szeretett bennünket, ki értünk szenvedésbe és halálba ment, aki sírjából diadalmasan feltámadott… ha Ő szól és kívánja, hogy higgyünk, ha Ő rendelkezik és kívánja, hogy engedelmeskedjünk, akkor nincs tépelődni valónk, akkor nem lehetnek kétkedő kérdéseink, akkor hallgatva kell érteni próbálnunk ki Ő, ki az a csodálatos, fönséges ember, aki mindezt akarta, tette. Gondolkodásunknak az Övével való benső egyértelműségében, teljes odaadásunkban, szellemének szomjazó belélegzésében eltűnik körülöttünk minden homályosság. Az Úr maga, a lelke, a Szíve lesz tanításainak eleven magyarázata. Az evangéliumot nem azért kell hitelesnek vélnünk, mert ezt vagy amazt a peripatetikusok is tanítják belőle, mert egyetmást talán az idealizmus vagy a dinamizmus is igaznak minősített állításaiból. Épp oly kevéssé szabad benne kételkednünk azért, mert a materializmus vagy a hitetlenség más iskolái azt hirdetik, hogy a kereszténység képtelenséget tanít.

    Nem, lépjünk oda magához Krisztushoz, keressük Szívének magatartásában minden tanításának, parancsának magyarázatát. Nem lesz nehéz elhinnünk igéig, megadni magunkat akaratának. Szent János erre utal, mikor levelében írja: „És hittünk a szeretetben.2 (I. Jn. 4 . 16) Ezt így is fordíthatnók: „És hittünk Istenünk Szívében.”

    Hittünk a Szívében, mert szavának értelmét tárja fel nekünk. Csak Szívén át érthetjük meg Őt és tanítását. És csak ha személyiségének, tanításának, szeretetének megértése a mi szívünket is összejárta, akkor virágzik ki bennünk egészen és a maga teljességében az isteni Szív és leszünk ama „lakóhellyé”, melyet az istenember földönjártában keresett és azóta szakadatlanul keres az emberlelkek sivatagos úttalanságain.

    Nem tanulásról, hanem összeolvadásról van itt szó. Semmit sem tudunk addig, míg az részünkké, eleven lényünkké nem változott. Ez még külső, technikai, vagy formaszerű, logikai ismeretekre is áll, mert egyik sem a miénk addig, míg valami módon, akár észjárás, akár mozgásforma, akár szellemi magatartás alakjában be nem költözött szokásainkba. Technikai valóságok igazi ismerete dolgok elkészítésében, vagyis cselekvéseknek izom-idegéletünkbe vitelében áll. Tudományos ismeretek elsajátítása a szó igazi értelmében csak akkor teljes, ha úgy tudjuk azokat magunkban értelmi valóságra váltani, mintha mi lennénk a felfedezői. Művészi dolgok elsajátítása a cselekvésnek és az érzelemvilágnak teljes igénybevételével történik, az ilyen tanulás kezet, testet formál és lelket alakít. A krisztusi tanítás pedig a szívet formálja, s azon keresztül mintáz kezet, testet, rendezi a magatartást, csoportosítja a tetteket, szervezi az életformákat, melyekben létünket pergetjük. Ez nem lecketanulás, nem recitálás, ez élet. Nem elég templommá lennünk, bár azon kell kezdenünk. Végre azonban Krisztussá kell válnunk. Előbb „lakóhelyek” vagyunk, az istenség leereszkedésének alázatos kunyhói, de ez a kunyhó elevenedjen, isteni lakójára köntösként rátapadjon, minden vonalával testébe olvadjon, benőjön, hogy így mennyei lakójában fölemésztődjön, benne megsemmisüljön. Ha beszáll hozzánk Krisztus, ne legyen más gondolatunk, mint az Ő lélekjárása, ne legyen más szándékunk, mint az Ő akarata, ne legyen más szívünk, mint az Ő Szíve. „Nem én élek, hanem Krisztus él bennem”. Az istenszív kultuszának ez az iránytűje, állhatatlan vonzóerő. Jézussá lenni… Jézussá lenni… dobogja minden emberszív, mely ebbe a végtelen portikuszba nézett.