Németh László: Magyar radikalizmus (I. rész)

Előadás a Turulban

Vidékről jövök; a fülkében két pap, egy tiszt és egy civil. Ők is Békéscsabán verődtek össze, s megfigyeltem, mennyi idő alatt puhatolják ki egymást. Egy állomást megyünk, s a csanádi püspök vacsoráján már majdnem összekapnak. A civil szerint háromezer pengőbe került; a szigorúbb pap csodálkozik, hogy a civil ezt a ráfogást „el méltóztatik hinni”. A katona pedig, mint aki érti, miről van szó, arról kezd beszélni, hogy ő tiszteli Szálasit, de az ország mai helyzetében minden felforgatást elítél. Tíz percbe sem telt, s három világnézet gyúrta, ijesztgette, kapacitálta egymást a Nagy-Alföld sötétjén keresztül zötyögő kamrában. Sőt, ha jól figyeltem meg: a két pap sem játszotta ugyanazt a hangszert; az idősebbik szilárd volt, mint a kő, melyről Péter kapta a nevét, míg a fiatalabbik rá-rámosolygott nagy szégyenlősen a tálra, melyekből enni nem szabadott.

    Azt hiszem, elég mindennapi jelenetet mondtam el. Ez történik a borbélynál, ez az uszodákban, ez a színházak próbatermeiben. Az emberek kémlelik, félik, félemlítik és toborozzák egymást. A tanári szobákban apró körök alakulnak. Ami az egyikben jó vicc, a másikban destrukció… Az újonnan odakerült az első tíz percben megkapja a tapogatózó jelszónyi tréfát, amelyen eldől, hogy hova tartozik. S hamarosan ő is megtudja, ki előtt kell hallgatni, kit érdemes hírekkel tartani, vagy kivel lehet a lépcsőházban elhúzódni. Mindenkinek van egy nagy szellemi fecskendője, amelyből a másikba a legalkalmasabb helyen valamit be akar nyomni. Ma esetleg egészen mást, mint tegnap. Mert az erős meggyőződések ritkák, de a pillanatnyit mindenki terjeszteni igyekszik, csak hogy kisebbségben ne kelljen éreznie magát. Az események és konjunktúrák pedig töltik és keverik a fecskendőket.

    Elképzelhető, hányfelől kémlelik, csábítják, rémítik, fenyegetik ilyen időben az írót, aki a közhit szerint nem egy voks és nem egy vélemény, hanem egész dandára a véleményeknek. Körülbelül tíz éve kaptam az első figyelmeztetést egy megbírált írótól, hogy ha a világban az történik, amit ő már csak hónapok kérdésének tart: engem köttet föl először. Akkor meglepett ez az antirecenzió; azóta azonban azt hiszem, mindnyájan hozzászoktunk. A száműzéshez, meszesgödörhöz, elnémításhoz, internálótáborhoz éppúgy, mint a kultuszminiszteri tárcához, a szellemi diktátorsághoz vagy éppen a prófétai címhez. Az egész csak előjel kérdése: a tábort és a tábornokságot sokszor egy tálcán kínálják. Újabban ez a sokféle indukció persze még sűrűbb, szinte elviselhetetlenül sűrű lett az ember körül. Egy rég elfeledt tanítványom keres föl, és félt, hogy az idő elhaladt mellettem; váltsam ki sürgősen a pártigazolványt. Barátom felesége telefonál; ha úgy lesz minden, ahogy ő gondolja, belőlem még nagy fiú lehet, csak ne kompromittáljam magam a Turullal. Együgyű álhíreket küldenek hozzám tíz fillérért zárt borítékban, s megkérdik, nem félek-e, hogy annak a kezébe kerül a magyar írók sorsa, aki ezeket szövegezi. Az alku igen egyszerű: adjam át mindazt, amit írásaimmal, szenvedéseimmel tekintélyben összegyűjtöttem; ők majd elgazdálkodnak vele, s ha úgy lesz minden, ahogy ők a totalizatőrnél megfogadták, én sem járok rosszul.

    Hazugság volna azt mondani, hogy az író ezeket a ráncigálásokat és suttogásokat egy Buddha-szobor nyugalmával bírja. Nem valószínű, hogy aki mindent felfogó és sebesen továbbképző érzékenységgel született, csak a maga megkínzattatására ne volna képzelete. Vagy mi talán a birkavásáron vettük gyermekeinket, hogy a nyakukra tett kés meg se rebbenthessen? Nem vagyunk-e állandó és sokszoros másállapotban művekkel, melyeknek idő és alkalom kell? Nem szeretnénk-e használni? S ha a megfélemlítésnek nincs hatalma rajtunk, nincs-e a lehetőségeknek? Kinek az agyán villannak át gyorsabban egy lépés jó következményei, mint a magyar íróén, aki oly keveset lép, és oly soká szenvedi helyzete mozdulatlanságát? Én bizony nem tagadom, hogy a Kisebbségben megjelenésekor húsz centi morfiumot szereztem be a nagyobb biztonság kedvéért, s azt sem, hogy voltak napjaim, amikor bennem is kimozdult a földrengésmérő, s átlebegtem utakat, amelyeket néhány jó alvás után nem vállaltam többé. Az az állandóság és állhatatosság, melyet írásaimból könnyű lesz kimutatni, lelkem folytonos vibrálásában volt szétosztva.

    S itt jutottunk el ahhoz a szerencséhez, mondhatnám, csodához, amelybe mi, magyar írók beleszülettünk, s amely megvéd bennünket az idők vonzása s lelkünk gyengesége ellen is. Tudják, hogy a mai magyar írók legjobbjaiból milyen nehéz egy féltucatnyit egy asztal mellé békében leültetni. Féltékenységük, kenyér- és dicsőségadóik, a nyomorú évek idegpusztítása úgy egymáshoz uszította őket, hogy szellemi életünk sokszor egy középkori interregnumhoz hasonlít, amelyben az egymást gyilkoló várak közt csak rövid és alkalmi szövetségek lehetségesek. S önök tudják a legjobban mégis, hogy ez a sok hadban álló más-más nyelven, de mégis ugyanazt tanította. Hogy is lennének különben úgy együtt a szívekben, akik a valóságban csak marni tudták egymást. A világban már sokszor előfordult, hogy különféle emberek egy körbe verődve szellemileg is egymáshoz gyalulódtak. De azt hiszem, igen ritkán történt meg, hogy egymást maró embereken át ilyen erővel törjön föl egy-egy közös tanítás, amely azt ugyan megengedheti nekik, hogy haragudjanak egymásra, de azt nem, hogy eltérőt tanítsanak.

    Ez az a csoda, amelyet én e napról napra ingó időkben a magam és az írótársaim szerencséjének érzek. A magyar szellemben harminc-negyven, de mondhatom azt is, hogy ötven-hatvan éve már történik valami, amiben mi magunk is benne történünk, úgyhogy ha meg is próbálunk kiugrani belőle, amint egyesek megpróbálták: ez csak ideig-óráig sikerül. Valami vigyáz ránk, a sok külön vergődő szellem közös műve, a sok összeadódott munka és szenvedés őriz, hogy azt, amit ő akar velünk, el ne árulhassuk. Magyar író, ha igazán az vagy, nem lehetsz akárhogy; be kell állnod egy közös műbe, egy magát bontő eszme terébe, s ott úgy kell viselkedned, ahogy az parancsolja. Voltak miköztünk mindig írók s igen kiválóak, akik valamelyik nagy nemzetközi mozgalomnál le voltak kötelezve. De ez valami külön, jól-rosszul rejtett magánügyük volt; köztünk úgy kellett viselkedniük, ahogy ezt a rajtunk át bontakozó magyar eszme parancsolta. Műveik is ennek a színét vették fel, s külön kacsintásokat kellett végezniük, hogy amihez elszegődtek, idegennek és ellenségesnek ne érezze, amit valóban csináltak. S ugyanígy, akik kiváltak tőlünk, a helyük azoknak is megmaradt, s ők acsarogva is azt folytatták, ami közöttünk számukra kijelöltetett.

    Hogy ez milyen nagy és ritka dolog, s mekkora ígéret a magyar szellem jövendőjére, azt csak az érti meg, aki más modern irodalmakban keres hasonló jelenséget, és nem talál. Ilyenféle bonthatatlan lánc, a zsidó prófétákéra s a görög költőkére emlékeztető, a XX. században tudomásom szerint csak nálunk alakult ki; a XVIII. század végén ilyesféle volt a német idealizmus s a múlt században az orosz irodalom. Mi, írók, mint az alpesi hegymászók, most erre a láncra köthetjük magunk, egymást vive át a mélységeken, vagy együtt zuhanva belé, ha úgy hozza a sors.

    Akik itt ülnek, tudják, milyen láncról beszélek, hisz ma már nemcsak írókat köt ez egybe, hanem lazábban-szorosabban egy egész titkos kis magyar felekezetet. Történetéről is épp eleget írtunk, hogy ma csak emlékeztetni kelljen. Kezdődött azzal, hogy a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben néhány ép helyzetérzésű ember, mint Zilahy Károly, Vajda János, Tolnai Lajos, észrevették, hogy a magyar társadalomban a szellem rossz irányba megy. S minthogy mást tenni nem tudtak ellene: irtózatosan szenvedtek tőle. Annyira, hogy belehaltak és belerigolyásodtak; itt hagyva mártíriummá alakult életük írott nyomát, első szent könyveiket. Ez volt az őskor. Aztán következett a zsidó radikalizmus, mely a kiegyezéses társadalom korhadását észrevéve, a munkásságot zsidó vezetők alatt és zsidó szellemben indította rohamra az új ezer évre berendezkedő úri és középosztály süket bástyái ellen. Ebben a rohamban egy csomó nagy magyar tehetség is helyet és lélegzetet kapott. S több-kevesebb rossz érzéssel vállalva a közös zászlót, beszéltek arról, amit mint magyarok tapasztaltak és fontosnak tartottak. A Vajdák és Tolnai Lajosok így nőttek meg és teljesedtek ki Ady Endrékké és Móricz Zsigmondokká. A burokból, mely létfeltételük volt, nem vághatták ki magukat; de a burkon belül egy új magyar világot készítettek, összeférhetetlent azzal, amelybe be voltak zárva, s amely nőtt már nélkülük is. Mert a zsidó radikalizmus igazi nagy ellenfelei nem azok voltak, kik viselkedésükkel igazolták, és szerencséjükkel letaposták, hanem akik szövetségükbe szorítottan, egy különb, idevalóbb és gazdagabb magyar radikalizmust teremtettek, melyet elképzelhető, hogy az övék lever egyszer, de az el sem képzelhető már, hogy a legjobb agyarban és a legjobb szívekben valaha felülmúljon. Ezt a magyar radikalizmust vágta ki burkából: Szabó Dezső. Az elsodort falu 1919. május elsején jelent meg. A szakadás tehát ne ma kommunizmus bukása után következett be, hanem a zsidó radikalizmus delelőpontján. Mi a magunk múltja, a magunk lelke szerint akarjuk a jövőt, azt akarjuk, hogy a forradalmunk hasonlítson ránk: azt mondta Az elsodort falu. S hogy ezzel a tanítással elindult, s egy dupla pokol hídján is átvette: ez Szabó Dezső élete érdeme. 1920–30 között üldözve, elhagyva, fuldokolva, néha őrjöngve is, egymaga az egész Új Magyarország, mely a zsidó baloldalból véglegesen kivált, s az ellenforradalomban csak hurkot és ellenségeket talált. Egyfelől makacs elszántság: a megidézett szellemeket a zsidó palackba visszabeszélni, a másik oldalon nagy restaurációs láz, a Habsburgtalan Magyarországot a Habsburgok szellemében újjáépíteni. Ebben az alternatívában, mely Ady bajtársait is elcsüggesztette, vagy műhelyükbe szorította, Szabó Dezső a szó dantei értelmében tudott egymaga párt lenni, egy mozgalmat vinni és jelezni. 1930-tól ennek az eszmei elszigeteltségnek vége. Szabó Dezső továbbra is maga van, mert így jobban érzi magát, az új nemzedék jobbjai azonban akarva, nem akarva, egytől egyig abba a mederbe kerülnek, melyet megkülönböztetésül a zsidó radikalizmustól, s megkülönböztetésül az ellenforradalmi restaurációtól, történeti s nem ideológus szempontból magyar radikalizmusnak nevezhetünk.

    Nem fölösleges, éppen ma, ennek az iránynak a fő jellemvonásait leírni. Jellemvonásait s nem programját, nem azt, hogy milyen akart lenni, hanem hogy milyen volt valójában. Első s legfeltűnőbb vonása, hogy innen, ezért a földért és erről a földről nézett és gondolkozott. Hogy egy idegen szót gyártsak: hungarocentrikus volt. Szemszöge innen nyílt Budapestről, vagy ha úgy tetszik, Kecskemétről, Debrecenből, Farkaslakáról. Ez első pillanatra magától értetődőnek látszik. Hát vannak olyan irányok is, amelyek nem onnan néznek, ahol állnak. Nos, Magyarországon, ezt az egyet kivéve, csak ilyenek voltak; azok is, amelyek ma annyit szavalnak az idegen szellemi áramlatok ellen. Voltak emberek, akik tudták, hogy hogy kell a Kremlből Magyarországot nézni, voltak, akik Schönbrunnból vagy a Vatikánból szemlélték hazájukat. Voltak, amint vannak is, berlini, londoni magyarságnézők; persze nemcsak nézők, hanem program- és országcsinálók is. A magyar radikalizmus volt az egyetlen, amely a magyarságból fölemelkedő agy figyelmével próbált önmagán s a világon körülnézni. Hogy a nézőpontnak ez a hazatelepítése milyen nehéz és milyen termékeny volt, azok bizonyíthatják, akik eleinte maguk is kívülről gondolkoztak, s fokról fokra szívódtak be a szemükkel is oda, ahol a lábukkal álltak. Milyen fellobogása a színeknek, s milyen lemélyülése az egyéniségnek!

    Másik nagy vonása ennek az iránynak, hogy élő romokat érzett a magyar népen, amelyeket a szabad légvételért le kell takarítani. Nem egyszerű szocializmus volt ez, amelyik Nyugaton hajtotta a munkásosztályt a polgárság ellen. Egy sokkal súlyosabb fuldoklás, amely nemcsak uralkodó osztályokat tud magán, hanem egy ráomlott rendszert, mely keletkezésében is nemzetellenes volt, s bukásában is ott maradhatott a nemzet fölött. Sokan nem értették, hogy az elmúlt télen, negyedszázaddal a Habsburgok bukása után, miért vesződtem én még mindig a Habsburgokkal. De nem velük vesződtem, hanem egy óriási, csak most megértett folyamat számára találtam gyűjtőnevet. Az az egész természetellenes építmény, amelynek a magyar nemezt a romjai alá szorult, Habsburg-eredetű. A nagybirtok, klerikalizmus és zsidó nagytőke, szóval a mi három nemzeti jótevőnk közös eredete, közös jellege alig fejezhető ki más szóval, mint a régi császárház nevével. Amit többek közt az is bizonyít, hogy ahol ez a három erő szövetségre készül lépni, azonnal fölmerül a legitimizmus eszméje. A magyar radikalizmus, amikor reformot, átalakulást sürget, nem elvont elméletekből, vagy világdivatokból, hanem ebből a fuldoklásból és ebből a romból indul ki. Ezt akarja egy új nemzetképződésre lerontani. Indulata, programja, tervei innen táplálkoznak, sugalmait ebből az előtte levő nagy konkrét helyzetképből meríti.      

    – folytatjuk –

szozattv


szozat a tiszta hang 
szozat a tiszta hang szozat a tiszta hang
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf