Balla Ignác: Új Attilák
– Klasing Gusztáv sorhajóhadnagynak –
Most gyúl ki a hajnali nap csókjától
Aranyló tűzben a felhőtaraj.
Foszladozik a lebegő ködfátyol
S riadtan rebben szerte ott távol
Az éjszínű gondolatraj.
Vízgyöngyös evezőjük fekete ében.
S tűzrózsák ringanak, mint lángkoszorú,
A lagúna zöld, bús, renyhe vizében.
Ott messze az égen, búgva, keringve,
Zúgva repül a csodamadár.
Szíve acél és szárnya se rebben,
Mint száguld örvénylő szelekben
S harsog alatta robogva az ár.
Jön, jön az égen, szárnya kitárva,
Hóteste ragyog a nap sugarába,
Száll gépmadarad büszkén, egyedül.
S már ott mögötte, a bús távolokba,
Csörren a lándzsa, kelevéz, a kopja,
Amint a magasban zúgva repül,
Míg lent a mélyben, döbbenetes lelkek, –
– Mind, mind remegve sóhajt ereget
S amint a harcok Turulja közelget,
Félve csodálják az eget.
Megúsztatta már itt, zöld lagúnákban,
Attila hada fehér táltosát.
S most íme újra
Az eget bezúgja
S Attila madara itt szálldos át.
Utána lihegve száguldanak,
Már jönnek a marcona hadak,
Mint gátja tépett áradat,
Hegy-völgyön szilaj hömpölygéssel.
Szemük vadul a messzeségbe néz el,
Útjuk nem állja senki se,
– És véres lesz a lagúnák vize!