Farkas Antal: Szegény legények dala

1920 telén

Pajtás, a tél már vicsorog,
Nem félsz, hogy megharap?
Az éhes farkas nyála rád csorog,
Beléd fal a harag.
Hová szaladsz, hová bújsz? Van fedél,
Ahol dühe nem ér?
Pajtás, nem megy ez így tovább,
Hogy puszta kézzel húzogassuk
A farkasok fogát.

Pajtás, iszákunk kiürült,
Üres, mint a gyomor…
Mit vágunk: borjút, vagy kövér ürüt?
Elkél mellé a bor.
De zárva minden, pince és akol
S a csősz ellazsnakol…
Pajtás, ma sem lesz vacsora,
Bendődbe nem jut grófi birka,
Sem püspökök bora.

Meg kéne hálni valahol,
Mert összeroskadunk,
Kint pusztán, messze, ahol nem papol
Tűrést kövér papunk,
Mert Miatyánkba nem haraphatunk,
Ha üres a hasunk;
A kereszt nem kínál kupát…
Száz Hiszekegynél többet ér most,
Ha lopunk egy subát.

Pajtás, a kezed mért remeg?
Lábad mit tétováz?
Nézd, alszanak a gazdag emberek,
Nézd, préda ez a ház.
Torkot szorítni, kincset fölpakolni:
Övék a csitt! miénk a holmi.
Aztán a csárdás majd szalad,
Hogy a lelkünket elcsicsizza,
Piros bor, jó falat.

Mert így elég volt. Nem igaz?
Tovább nem is lehet!
Amíg elhízik annyi sok pimasz,
Milétünk meggebed.
Nekünk is volt vackunk és kedvesünk:
Most nincs – hát keresünk
És hálunk cifra nyoszolyán
Más asszonyával és a gyomrunk
Dagad mások borán.

Pajtás, te roskadsz, mi bajod?
Nem bírja az inad?
Félsz megzörgetni azt az ablakot:
Az alvó fölriad.
Igaz, mert hátha szépet álmodik,
Ki bántja – kárhozik.
Pajtás, ha bírsz, velem szaladj
És dögöljünk meg kutyamódra
Ott lent, a kert alatt…