Gács Demeter: Ember

A csillagokig torló fergetegben
didergő mécses az én árva lelkem,
segélytelen, vívódó gyönge lámpa,
magában ég és mind halkabb a lángja.
A végtelenbe sóváran tekinget,
de nem felel sehol testvértekintet.
Vér s füst lövell köröskörül az égig,
s a mécses mégis fénylik.

Uram, ki döbben meg a bús titokra,
hogy minden ember Mózes csipkebokra?
Hogy a Te lelked reszket bennük árván?...
És néha fölzeng, mint a szél a hárfán.
Én hallgatom… de jaj, ki hallgat engem,
hulló sikolyt a bőszült fergetegben?
Ágyút csiszolnak, fegyvert élesítnek…
ki néz szemébe síró férgeidnek?

1925