Németh László: A kritika feladatai

        (1929)

Költő leszek, – mondod, s amikorra észreveszed magadat, kritikus vagy. Talán egy megszorult szerkesztő csípett el, hogy írj a nagy regényíró jubileumára. Olvasta egy novelládat s azt hiszi, udvarias leszel. Te azonban hallottál valamit kritikai becsületről; tudod, hogy most le kell szállnod a tenger fenekére s farkasszemet nézned az íróval, akit az ítéletedre bíztak. Ott ülsz egy hónapot; felhozol öt-hat oldalt s elgurítod a sorsodat. Amit írtál, tehát rossz, de az emberek úgy érzik, másokkal is le kell szállnod és másokkal is kettesben kell maradnod, mintha a ti farkasszemetekért készült volna a világ.

    Eltelik egy év, el kettő s rájössz a ki nem játszható vallatások s a kardnélküli párbajok jó ízére. A műfaj, amelyhez óvatlan percben közelléptél, elkap, mint mohó lendítőkerék. Költő vagy, bizonygatod magadnak. De nézz szét, mi vesz körül? Ez nem az élet többé, ez az irodalom. Barátaid arca elhagyott s új barátaid nőttek a könyvek betűiből. A kicsinyesség világát levetkőzted s a hősök világát göngyölted szíved köré. Elébb a város terén álltál, s íme, a színpad terén állsz. Itt nincsenek járókelők, csak szereplők s minden szerep ezer élőért beszél. Az élet valóságai felfokozva, az esetlegességek lehántva, szimbolikus élet ez: a kritikus világa.

    Milyen hős egy költő! – mondogatod még éjjelente, ha eszedbe jut egy-egy verssorod. De te is hős vagy; a vélemény hőse; az egyetemes rokonszenv hőse; az irodalmi akaraté. Elhagynak téged a kis szavak s eloldanak a cérnakötelek. Természettudós, organizátor, filozófus? Sokféle ember vagy s nem egy képesség tornája a te műfajod. Nincs telhetetlenebb a te műfajodnál és nincs erő, amelyet föl ne szippantana. Tágul, ha tágítod s mélyül, ha mélyíted. Annyira száll meg, amennyi megszálltságot elbírsz s azontúl annyival, amitől összerogysz.

    A kritika feladatairól szónokoltok? A kritikus kényszerűségéről beszéljetek! A kritika feladata: a kritikus megszálltsága. Amiről a kritikus nem mondhat le anélkül, hogy magáról le ne mondana, arra van szüksége a kritikának is. Mi bizonyságom van rá, hogy valami kell, azonkívül hogy nekem kell? Hagyjuk az általánosság pódiumát és beszéljünk a szívügyeinkről. Ne kerülgessük emberek, ez kellene; emberek, ez volna jó. Üzenjük meg nekik, mi az, amiről le nem mondhatunk.

    *

    A kritikus meg-megvág szíveket és önhiteket, de legszívósabban önmaga ellen harcol. Ami az írónak a kifejezés, az őneki a véleményalkotás. A vélemény az ő műve, ebbe zárja ihlete leleményét, ezen próbálja ki szellemi fegyelme csiszoló erejét.

    Annak, aki a magyar kritika feladatairól ír, bizonyára a kritika függetlenségéről kell szavalnia. Dörögj a klikkek összefogása ellen; leplezd le az ötven pengőért vásárolható zseniség kulisszatitkait! A becstelenség azonban nem a kritika kiváltsága. A becstelenség egyetemes. A toll nem lökheti vissza a kezet s aljas kritikák nem bizonyítanak egy kor kritikai szinte ellen. A kritikus nem harcolhat másképp a kritikáért, mintha a maga véleményalkotó erejével harcol. Mert nincs a véleményalkotásnak az az esendősége, amely benne ott ne kísértene s nincs az a filippika, amellyel többre menne, mint a maga példájával.

    Melyek a véleményalkotás betegségei? A hamis érdeklődés és a megismeréstől való húzódozás. A becstelenségnek vannak tompított válfajai s a hamis érdeklődésen át olykor tiszta szellemek is féltudatos rokonságot tartanak az ötven pengőbe kerülő lángész kritikusaival. Ki menekedett meg azoktól a hallgatólagos társadalmi kézkötésektől, amelyek a vélemény árnyalásába csoportszempontokat lopnak? Nincsen-e nemzeti, proletár, katolikus, protestáns, erdélyi és akadémikus kritika? Mi mást szolgálnak ezek, mint azt az érthető törekvést, hogy ritkítsuk az erdőt s ha nem megy másképp, szociális frázisok fejszéjével is.

    Bizonyos lappangó becstelenség párosul a tehetség korlátoltságával azokban a kritikákban, amelyekben írók húzzák alá, végig az egész irodalmon, a maguk élettendenciáját. A kritika elkerülhetetlenül szubjektív, de micsoda kritika az, amely szubjektív akar lenni? A durva pamflettől a következetesen egyoldalú „kiemelés”-ig mekkora példatár. Mindenki a maga esztétikai örömét (s így magát) ünnepli abban, ami tetszik neki. De nem ugyanaz magunknak örülni másban és magunkat bizonyítani másra! Hiba, amelyet kevesen kerültek el.

    A hamis érdeklődés véleményszennyezéseinél is súlyosabbak a hamis szempontok szennyezései. Az öreg Taine-től a szellemtörténet friss szalmázásaiig hány eltévelyedés, amelyben csak egy közös van: a kritikus húzódozik a megismeréstől. A szellem renyhe s szívesebben vezeti vissza a dolgokat ismert jelenségekre, semhogy jellegükkel szembenézzen.

    Mindenki tudja, hogy ugyanazon a vidéken akármiféle ember megterem, s naiv dolog egy író tehetségét apja-anyja tulajdonságaira vezetni vissza. S nem tesszük-e meg lépten-nyomon? Az ember nem független a feltételektől, amelyek közt keletkezett. De ezek a feltételek nemcsak egymásközt interferálnak sokszorosan, hanem egy organikus szűrőn is át kell menniök. Az ember marhahúst és tökkáposztát eszik; ő maga azonban nem marhahúsból és tökkáposztából áll. A szellem választ s nem elfogad.

    Éppoly hiba az időbeli kibontakozás módjának a túlbecsülése. Az író nemcsak jelleg, de folyamat is. A jelleg azonban a folyamattal nem magyarázható. Az íróknak van az élettörténetükön túl egy művészi történetük. Így nevezhetjük el sajátságaik felbukkanásának a krónikáját. Okulni lehet ezen, de építeni rá nem. Hiszen a lélek mélyén folyó változások hirtelen, lökésszerűen válnak irodalmi tünetté. A sajátságok a lélekből következnek s nem egymásból. Eltekintve ettől, a genetikus módszer helytelen arányt állít be a tenger és a tenger bodrozásai közt. Az ember más húszéves korában és más negyvenben. De mi ez a különbség amellett, hogy én én vagyok s te te vagy.

    Az író az irodalomban találja meg eszközeit. Visszanyúl adekvát hagyományokig s megkeresi az anyag ellenállásának a gyenge pontjait, ahol a maga Gorlicéjét végrehajtja. Íróknak s műveknek vannak történelmi kapcsolataik. Azt jelenti-e ez, hogy a történelem igényeit elégítik ki? Petőfit nem a történelem kényszerült öle hozta a világra, hanem Hruz Mária szerencsés pillanata. A koroknak utólag kialakul bizonyos jellegük s egymásután következő tünemények folyamatoknak látszanak. Ez a jelleg azonban sosem olyan erős, mint a távolság hiteti s a folyamatok nem annyira logikusak, hogy az embertermő természet szabad akaratára a történelem determináltságát ráerőszakolhatnák.

    Néhány példa ez! A pszichológiai, pszichoanalitikai, életrajzi, alkattani stb. kritika jócskán gyarapíthatja e hamis szempontok számát. Új dologról kellene beszélned s te visszaszöksz ahhoz, amiről már beszéltek. Húzódozol a legfelületesebb leírástól is, ha az magáról a műről szól. Milyen ritka a kritikában a hű morfológus! Mily ritkán olvasunk olyan bírálatot, amely a mű legelemibb alaki sajátságait is ismertetni tudná.

    Mért ily nehéz az irodalmi jelenségek leírása? Mert itt a leírás a megismerés s a megismerés a nehéz. Mesterségbeli tudást követel és pszichológiai szimatot. Minden irodalmi mű az anyag bizonyos ellenállása ellenében jön létre. Az anyag gyűrődéséről, formai megdolgozottságáról következtethetsz a szellem erejére. Aki nem tudja, mi mibe kerül az írónak, az a modor kalandorait sosem különböztetheti meg a kifejezés hőseitől. Viszont egy puszta mesterségbeli kritika nagyon is hideg. Nem elég az esztétikai jegyek értékét ismerned, ki kell találnod, milyen emberi igény áll mögöttük, hiszen ez az igény rakja föl rájuk a hangsúlyt, lehel beléjük életet. A kritikai vélemény az esztétikai jegyek pszichológiai értékelése. Vagy fordítsuk meg: emberi igények felmutatása esztétikai jegyekben.

    Nem lesz-e vérszegény az ilyen kritika? Nem lesz-e jobb visszatérni a költő atyjához s az idő szükségleteihez? Csakhogy mi indította az írót? Az apja, a kora, a faja? Nem a kifejezés-e? A gyötrő gyönyör, mellyel lelke igénye rászabadíthatta őt az anyagra és kielégülésig harcoltatta az anyaggal. A tiszta kritikai vélemény a kifejezés erőfeszítésének lesz a felújulása. Kis dráma, amelyben az igény újra megjátssza harcát a formáért s a kihűlt anyag visszabukja a mélyén melegedő életet. A jó kritika megismétli a művet a maga eszközeivel és hasonlít is a műhöz a maga módján.

    Természetes, az igény, melyet művébe zár, sosem zárul beléje teljesen s nem minden igény érdemli meg, hogy műbe zárják. A véleménynek épp ezért meg kell bontania a művet. Vagy úgy, ahogy a csíra töri fel a magot, vagy úgy, ahogy a kő töri meg. Van benne utópia, de benne van az alkotás tragikuma is. A kritikus tovább képzeli a művet, de éreztetnie kell, az alkotó erők elégedetlenségét is, ahogy az író is érzi, amikor tollát leteszi.

    Ezer és ezer kritikánk közül melyik ér fel eddig a magasig? Hol a vélemény, amely a műalkotás egész drámáját megjátszotta? A tökéletes kritika nagyobb csoda, mint a tökéletes vers, mert a vers csak az egyén csodája, de a kritika a kultúráé. A kritikai vélekedés jellegéből biztosabban következtethetsz népek és emberek szellemi szintjére, mint verseikből. A vélemény magja is ihlet, mint a versé; de ez az ihlet jobban rászorul az egész szellemi egyensúly ellenőrzésére, mint a vers. A tökéletes versnek egy ember tehetségén kívül kevés feltétele van. A jó kritikához nem elég egy ember, ahhoz magas szellemi szint kell.

    A magyar kritika ügye, hisszük, nem áll olyan rosszul, mint hangoztatni szokás. Egyelőre kevés olyan bírálatot olvasunk, amelyben az egyéni leleményen túl a kultúra ellenőrzése is érezhető volna. Mégis mozgolódunk. Az okulás lehetősége bő s mintha lassan az intelligenciának azok a gátlásai is keletkezőben volnának, amelyek a helyes kritikai vélemény feltételei. Épp a betegségek bősége nyújt reményt az immunizálódásra. A tévutak mohó kihasználása inkább bíztató, mint elszomorító.

    *

    A kritikus elsősorban a véleményalkotás művésze. Ennek a képességnek a hiánya bosszulódik meg korunk levegőbe építő irodalomtudósain. Aki nem ismeri írók és alkotások jellegbeli súlyát, üres vasgömbökkel dobálózik. Az irodalomtörténész hatások és irányok csikorgó mechanizmusát zakatoltatja, az esztétikus szemlélete vérszegénységét teszi meg jóízléssé. A kritikai tapasztalatok nem adhatók át, mint a tudományosak. Itt mindenkinek a maga tapasztalataira kell építeni, s a kritikai tapasztalásnak egy módja van: a véleményalkotás. Mégis: a kritikus aligha állhat meg műveknél s alkotóknál. Törekvések ismétlődnek, felfogások szegülnek egymás ellen. A kínálkozó hasonlóságok és különbségek kényszerítenek. Az író, miután nem áll többé szemközt veled, elindul és helyet keres az írók soraiban. Az egyéni igényekről kiderül, hogy nemcsak egyéniek, hanem nyelv, vers, műfaj igényei is. Nemcsak írók vannak; van irodalom is. S az irodalom épp a te víziódban van.

    Az írók összekaparják e világból, amire halaszthatatlanul szükségük van és belemondják a végtelenségbe életük bizonyságát. Elmennek s amit itthagynak, noha szól, titok s a naponta olvasott írók s legtitkosabbak. Bizonyára van egy imaginárius világ s abban van abszolút irodalom is: összege az irodalmi jeleknek, amelyek magyar könyvben visszamaradtak. A valóságban azonban az irodalom a mi látomásunk az irodalomról. Egy irodalom világjelentőségében legalább annyit számít a róla alkotott kép, mint a belétartozó művek. A francia irodalom legjelentősebb alkotása az a kollektív látomás, amellyel önmagát látja. Nem e látomás remekmű volta fokozza-e fel a remekművek jelentőségét? Mi lett volna La Fontaine-ből a magyar irodalomban?

    Elemi szükség, hogy az áttekinthetetlen dolgokat is áttekintsük. Mindnyájunkban él egy irodalom-kép s e kép jórészt sztereotípia. A szellem lusta és szavakkal helyettesíti a dolgokat. Megállapodik a dolgok jellege fölött sz az egyszeri megállapodások futnak tovább a tulajdonságok rendszere helyett. S ezek a hevenyészett megállapodások is mennyit kopnak! Beszéljünk-e a magyar irodalom hullaszavairól? A magyar irodalmi öntudat a magyar író második gyilkosa.

    Harcoljunk tehát a sztereotípiák ellen? De hol harcolhatunk ellenük, ha nem magunkban? Mi is megtanultuk, hogy Berzsenyi a magyar Horátius. S ha ezer puffadt szót megöltél, a másik ezer, amelynek a segítségével derengő igazságaidat elhebeged, nem ugyanilyen-e? Nincs visszatetszőbb, mint az „irodalomtudós”, aki a teljesség ornátusában tanítómesterkedik. Ő biztosítja a sztereotípiák folytonosságát; ő jelenti az irodalomtörténeti könyvek hulladék halmának a hitelét.

    Mondhat-e kritikus többet, mint: Megint lelepleztem egy hazugságomat! Megint egy költő, akit újra kell költenem! Ő nem a megállapodást keresi, hanem az alakulást. Abban a pillanatban hal meg, amelyikben irodalomképét befejezi.

    Az értékek anarchiája? Az igazságot keresni bizonyos fokig mindig anarchia. De mi a fontos? Az, hogy minden a helyén maradjon, vagy hogy mindent a helyére merjünk állítani? a kritika nem tényeket halmoz, hanem képességeket fejleszt. Ami az íróval szemben a véleményalkotás képessége, az irodalommal szemben az irodalmi öntudat ébrentartása. Ezt a képességet nem lehet közölni, ezzel a képességgel csak nyugtalanítani lehet.

    Mások jöjjenek a késszel, te jöjj az elkészíthetetlennel. Mások tanítsanak, te okulj. Ne ijedj meg, ha a tudomány gőgje dilettánsnak bélyegez. A te mohóságod a te tudományod s alázatod az igazolód. Ők téglát raknak téglára s egyik tégla köti a másikat. Te azonban az igazságot keresed s az igazság minden pillanatban elrontja a maga házát s minden pillanatban újra építi.

    *

    De a kritikus nemcsak figyelője az irodalomnak, hanem táplálója is. Ő a malomkerék, amely elfogja a világ szeleit. Ő a lomb, amellyel lélegzik a fa.

    Kis irodalmak nem élhetnek világirodalmi kapcsolatok nélkül. Kis ország csak provinciája a világnak s ha elfelejti nagyobb hazáját, elveszti a nagyság méreteit. A kritikusnak szorongatnia kell a maga irodalmát. Föl kell támasztania körülötte a szellem nyomását, hogy kétségbe essék és szökőkút-dühvel horkanjon fel. Világirodalmi kritika nélkül kutyabagosi önbizalom vesz rajtunk erőt. S mi ez az önbizalom, ha nem az önbizalomhiány hősködése?

    Látszólag élénk, bár egyoldalú anyagcserében állunk Európával. Fordítások árasztanak el, a fontosabb irodalmak sorra megtalálják magyar histórikusainkat, lexikonjaink vannak s divattá válik világirodalomtörténetet írni dióhéjban. De milyen emészthetetlen mindez! Ismereteink tömege nyomaszt, ahelyett, hogy felszabadítana. Érdeklődésünk a hírnek szól s nem a problémának. Századunk sznob-betegségét táplálja; a mindenáron tájékozódást. S a tájékozódottság nem gazdagság.

    Pedig a magyarság különösen alkalmas arra, hogy központi gyűjtőmedencéje legyen Európa áramainak. Hozzánk közel áll a román népek tüzes formalizmusa, nálunk nem Ady volt az egyetlen, aki északi embernek érezte magát s melyik nagy nép méltóbb az orosz örökségre, mint mi. Múltunknál, helyzetünknél fogva sokra-hajlamos nép vagyunk. Egyelőre azonban tökéletlenek a felvevő szervek s a külföld előtt elfogódott az ítélő erőnk. Még mindig nem vettük észre, hogy itthon vagyunk Európában. Jogunk van kérni és visszautasítani, sőt elharácsolni és kigúnyolni is, amit terem. A külföldieskedésnek épp ez az otthonos elfogulatlanság az ellentéte. A sznobság elfogad (ahogy kiadóvállalataink is teszik), az otthonosság azonban asszimilál. Azzal, hogy véleményt alkottam az idegen műről, már az enyém. És nem a mű idegensége az enyém, hanem a gondolatsor és a sugallat, amelyet adott.

    Nincs barbárabb, mint a külföld szempontjait fordítani a magyar irodalom ellen. De nincs sürgetőbb, mint olyan értelemmel gondolkozni magyar alkotásokon, amely sok idegen művön is gondokozott.

    A világirodalomban a nemzetek nemcsak tehetségük szerint vesznek részt, hanem akaratuk szerint is. Ez az akarat: a kritika. A kritika, gondoskodik arról, hogy a szülőföldjéhez kötött író értelmetlen provincializmusba ne zárkózzék, s a kritika óvja meg az egész irodalmat is a nemzeti provincializmus túlzásaitól. Óvhatja-e másképp, minthogy ébren tartja körülötte a világirodalom példáit és áramait?

    A tiszta vélemény szellemi előkelőségre nevel. Az irodalomkép örök forradalma ráuszít tulajdon renyheségünkre. Az az erőfeszítés, amelyet a kritika világirodalmi igényének nevezhetünk, utat készít népünknek a népek tudatába.