Nyirő Józseffel erről-arról [LI. rész]

Tomcsa Sándor: Nyirő József otthonában

Székelyudvarhely, [1938.] április

Nyirő József meglátogatását összekötöttem egy kísérlettel. Úgy tettem, mintha nem ismerném a városkát – jobban, mint a tenyeremet –, és nem tudnám, hogy hol lakik Nyirő József. Pedig azt még előbb tudtam nála is, mert én mondtam neki, amikor még nem lakott a megnyugtató saját házban, hogy József bátyám, volna egy telek, meg kéne „akasztani”. Mert Nyirő abban az időben mindenkit azzal állított meg, hogy nem tudna-e egy neki való telket.

    Mondom, birizgált a „kísérlet”, és sejtettem, hogy abból nemcsak az fog kiderülni, hogy hol lakik Nyirő József, a magyar nyelvterület egyik legismertebb írója.

    Először egy idősebb iparost szólítottam meg. A bácsi valami törölőben egy megnyúzott bárányt vitt a karján, a közeledő húsvéti ünnepekre. Úgy vitte, mint egy felkoncolt véres csecsemőt, lázasan, szeretettel szorítva melléhez. Ritka ma az egész bárány az iparos karjaiban, majdnem olyan ritka, mint a felkoncolt csecsemő. Innen a láz és a szorítás.

    - Mondja, bácsi – állítottam meg –, nem tudja, hol lakik Nyirő József?

    A bácsi még melegebben szorította magához a bárányt.

    - Nyirő – mondta és gondolkozva lepillantott. – A vejem tán mondta, hogy itt lakna, én biza meg nem mondom. Hanem ott áll né – mármint a veje – ő megmondaná.

    Hát gyerünk a vőhöz. A vő már tényleg jobban volt értesülve. A lakás irányát biztosra tudta. Nyirőről is annyit, hogy Nyirő gyermekkorában az ő apjáék mellett lakott. És hogy akkor Nyirő nem írt, inkább verekedett. Nyirőtől még nem olvasott, mert az egylet könyvtárából mindig ki van véve.

    Egy fiatal hölgy következett.

    - Bocsánat – tartóztattam fel –, nem tetszik tudni, hol lakik Nyirő?

    Az ifjú hölgy rám nézett, tétovázva megállott, majd szó nélkül, gyorsan tovább ment. Bizonyára azt hitte, hogy csak ismerkedési ürügyről van szó.

    Egy diák készséggel és lelkesen magyarázta az útiránt, s mikor azt kérdeztem, honnan ismeri Nyirőt, büszkén vágta ki, hogy már házi dolgozatot is írtak róla.

    Viszont egy székely nénike nem ismerte.

    - Nem üsmerem, lelkem – mondta –, nem városi vagyok. Egy kicsi pityókát hoztam bé eladni Keményfalváról.

    Most bozontos bajuszú, szép szál székely ember következett. Szerencsém volt. Kérdésemre, hogy tudná-e, hol lakik Nyirő, kezefejével eltörölte a bajuszát s az irányba fordult-

    - Ehejt a barátok templománál induljon ki az úr, mindenütt igyenest, míg balkézről egy akkora tetejű házat lát, hogy a tető elég volna három háznak es.

    - Honnan ismeri Nyirő urat? – kérdeztem.

    - Én hordtam kérem a tetőhöz a boronát. Ügyes ember – bólintott –, viccös. S olyan ereje van – engedelmet –, mint egy bihalnak. A szekér farát el kellett siríteni, hárman se bírtuk. Álljanak, mondta, s tovább tette. Pedig így szemre nem is mondaná az ember. Inkább súgár.

    S bőbeszédű bácsit azzal állítottam el, hogy mi a mestersége Nyirőnek.

    - Könyveket ír – mondta – s az újságba. Egy könyv van a mü tanítónknál is. Arról szól, amikor pap vót.

    Egy fiatal ember úgy tudta, hogy Nyirő éppen Párizsban van, s egy valamivel idősebb esküdözött, hogy tegnapelőtt látta Kolozsváron két nővel sétálni.

    Gondoltam ekkor, hogy most már abbahagyom a kísérletezést, mert még valami különös dolgok fognak kiderülni, s elindultam a felé a ház felé, amelyiknek akkora teteje van, hogy háromnak is elég lenne. Nem írónak – háznak.

    Az udvaron, mely tovább mint kert már felásva várja a megtermékenyülést, kis, fekete kölyökkutya fogad.

    - Cigány – mondom neki, mert már ismerem. Nem személyesen, Nyirő egy novellájából.

    A kutya ott kuncsorog, csombolyodik a lábam előtt, s mikor belevájkálok puha, sűrű bundájába, megnyalintja a kezemet. S aztán ugrálni kezd. Úgy látszik – állapítom meg –, hogy a kutyát itt nem a szájáért tartják. Mint ahogy a példabeszéd mondja.

    A verandán színes lebernyegű kerti szék, csak éppen a nap hiányzik, de azt olyan vastag felhők takarják el már hetek óta, hogy tán sose fog kapni egy kicsi likat, amin keresztül lenézzen, hogy még megvan-e a golyóbis.

    Az előszoba ajtaja zárva. Ejnye – gondolom –, ettől a Nyirőtől kitelik, hogy tényleg Párizsba ment, vagy legalábbis Kolozsváron sétál. De ekkor mozsár-durrogás hallatszik ki a házból. Azt azonnal megállapítom, hogy ez nem az a mozsár, amit hajdanában az érkező vendégek tiszteletére durrogtattak, de ez a mozsárhang is jólesett. A falon villanycsengő gombját fedezem fel. A helyi villanycsengők körül tapasztalataim után, a villanycsengő kötelességteljesítésének legkisebb reménye nélkül nyomom meg a gombot.

    - Csrrrrr – hallom. Hát ezért is érdemes volt kijönni. Működik.

    A csengetésre szemüveges női arc jelenik meg a kis ablakocskánál. Ajtót nyit, aztán rögtön mentegetőzik, hogy csak úgy pongyolában, háziasan… A hölgy Nyirő Józsefné. Egyebekben piros pongyolában van, nagy kék virágokkal. Az arca olyan, mint mikor az elefántcsont elpirul.

    - Rég nem volt nálunk – nyújtja a kezét. – Az uramat? azonnal – és bemutat egy nagy, kettős szobába, melyből lépcső vezet fel a felső szobákhoz.

    A kettős szobában rengeteg kép, köztük Nagy Istvánnak, a nemrég elhunyt hatalmas tehetségű, de különös székely festőnek bravúros Nyirő-feje. Szénnel. Nyirő szerint az „öreg” ezt akkor csinálta, amikor inkább már káromkodott. Az ablakokban virág, az asztalon az Isten igájában holland kiadása. Milyen papír, milyen betűk, milyen kiállítás!

    - Szervusz, legén – hallom ekkor a lépcsőről; Nyirő jön lefelé

    Én – amint az már illik és kötelező – ijedezem, hogy megzavartam.

    - Nem zavartál, lelkem – nyugtat meg –, már három napja nem dolgozom. Mert tegnapelőtt vártam a leánkámot, tegnap megérkezett, s ma az első napja, hogy itthon van. Húsvéti szünidőre jött. Vásárhelyen jár gimnáziumba, másodikos. Ilyenkor nem lehet dolgozni.

    Munkáról van szó, megkérdem, hol szokott dolgozni.

    - Itt volna az íróasztalom – vezet a másik szobába, melynek egyik sarkában hatalmas íróasztal áll – de – kacag fel –, ki a fene tud itt dolgozni? Fent dolgozom a „barlangban”, onnan éppen a Hargitára látok.

    Megkérem hát, hogy akkor mennénk fel a barlangba.

    A barlang egy kis, amolyan padlás-szoba. Ablaka előtt pici asztalka, csak akkora, hogy éppen elfér rajta egy ív papír és egy tollat tartó kéz. De elég ahhoz, hogy megírják rajta Az én népemet, s legutóbb a Jézusfaragó embert.

    A barlangban még van egy heverő, gusztusos csergével letakarva, könyvállvány néhány könyvvel és egy szekrény; s közből akkora hely, hogy három jó ember elfér, de – nehezen. Viszont az ablakból a Hargitára lehet látni s a Küküllő völgyére.

    - Szeretem itt – mondja Nyirő –, innen csak a Nap tud kicsalni, akkor a verandán dolgozom, vagy a „filagóriában”.

    Elém teszi a tárcáját, cigarettát sodorunk. Ezalatt hallom, hogy a szomszéd szobában különös párbeszéd folyik.

    Majd kis csend, mely után megriasztva röppen fel a leánka-hang:

    - Ó, igazán Csaba, hagyj békét a Géhármamnak. – Aztán könyörögve: – Legalább a KÁ-tizennégyemet ne bántsd…

    Nyirő látja, hogy fülelek. – A gyerekek –mondja – játszanak – és a szeme megfényesedik. – Csaba fiam maholnap végez. Orvost szeretnék belőle. – S mikor kérdem, hogy hány éves Csaba, azt válaszolja:

    - Az akkora hálistennek, hogy a minap hatszor kellett megbirkóznom, vele, hogy elhigyje: még mindig én vagyok az erősebb.

    Aztán mondom neki, jövet mit hallottam, hogy Párizsban van.

    - Egyelőre – feleli – van olyan hét, hogy még a kapun sem megyek ki. Én megkapok itt mindent – int a másik szoba felé. – Aztán erősen is dolgozom. Délelőtt a készülődő regényemen, délután a kertemben. Nem tudom, melyik munkámat szeretem jobban.

    S mikor azt kérdem: mikor lép művével a nyilvánosság elé, elneveti magát:

    - A regényemmel ősszel, a zöldhagymámmal nemsokára.

    Aztán elkomolyodik:

    - Ez lesz talán az első székely történelmi regény. A madéfalvi veszedelmet írom meg. Az is lesz a címe. Ezt a székely Mohácsot, ezt az erkölcsi és jogi Mohácsot, ahonnan kezdődik az új sorsa a székelységnek. 1764-től. Egy írásomon sem dolgoztam ilyen kedvvel, szinte fizikailag is ott vagyok. Most tartok a felénél…

    Egyebekben koránkelő ember Nyirő, délelőtt ír, tollal, folyamatosan. És könnyen. Színdarabra egyelőre nem gondol. Egyelőre. Mert meg kéne írni a székely vígjátékot is – mondja.

    A másik szobában diadalmas kacagás röppen fel.

    - Ejsze, a leánka nyert – mosolyodik el.

    Hát abban a pillanatban be is röppen a szobába,m bizonyára dicsekedni akart apjának a győzelmével. Utána a fiú azzal, hogy – hogy is mondjam – Ildikó nem játszott fair-ül.

    Nyirő kacag:

    - Aztán most tégy igazat. – Végül úgy döntenek, hogy kezdjenek egy új játszmát.

    Ahogy nézem ezt a két gyermeket – a harmadik is valamelyik nap itthon lesz –, ahogy beszívom ennek az otthonnak nyugodt, édes levegőjét, elhiszem, hogy Nyirő nem kívánkozik sem Párizsba, sem ki a kapun.

    Meg is mondja:

    - Én, lelkem, megelégedett ember vagyok, azt hiszem – boldog is. Ezt a házat a tollam után építettem, egészség van hál’istennek, a többi kikerül.

    Persze, hogy kikerül. A postás ebben a pillanatban hozott egy levelet: valami színházvállalat Amerikában elő akarja adni a Jézusfaragó embert.

    Dél régecske elmúlt. A házra ereszkedő csendben érzem, hogy négy boldog, éhes ember várja a délebéd örömét.

    Búcsúzom.

    Nyirő József kikísér a kapuig, ott megállítom:

    - Ne gyere tovább – mondom talán kissé virágosan –, maradj a szigeten.

    Aztán belevetem magam a szürke, híg keserű lébe.

    Cigány még a sarkig utánam lubickol, onnan visszafordul, igaza van. Csak nem bolond?!…

     

    Erdélyi Figyelő, 1938. április–május (II. évf. 4–5. szám), 3–4. oldal

    Készült az Erdélyi Helikon Magyarországi Barátai számára       

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf