Tiry László: Loyolai üzenet

A hős és álmodó spanyol lovag, aki a pamplonai vár védelmében szétroncsolt lába sebeinek lázában gyötrődik a vértől nyirkos ágyon és fájdalmainak iszonyú hevében lelke a navarrai királynő hideg mosolyának emlékén pihen, majd Jacobus a Voragine művének, a „Legenda aurea”-nak sorai között kutatja a szellem enyhületeit – mindig tisztábban és élesebben látva Krisztus sebeinek ragyogását és a kereszt titkának csodáit a királyné arcának földi fényei fölött – a küzdő és szent lovag égi sugárzása távolról fürdeti a világ tájait, de Szeretetében sohasem állt hozzánk ennyire közel. Mert bár a szentség és szeretet a misztikának lényegben egyesült fogalmai, út a szentség cél felé csak a szereteten keresztül vezet. És mert a szentség idegen a bűntől, csak a szeretet alázata hajolhat le hozzánk és annál nagyobb ez a szeretet, minél mélyebbre hajol. A küzdelem, amelyet a vér és anyag tüzei szítanak benne a lélek ellen, közelebb vonja hozzánk a szentet és közöttünk tartja akkor is, mikor alakja már az égbe nőtt…

    A szellem és lélek égi áttisztulása, amely Szent Ignác első életírójának, P. Gonzaleznek szavai szerint a Zarándok végső szentségét jelenti és a monserrati Vándor kardján megcsillanó fáradt arc mögött ezt a lelket már a Kegyelem teljes ragyogásában mutatja meg, amikor kardját és életét a szép és kegyetlen Germana csókjai helyett a Szűznek ajánlja, és amikor a szentség és erő fokozhatatlan szépsége élete értelmének legtökéletesebb kifejezését adja ajkára ebben a mondatban: Omnia ad majorem Dei gloriam, – úgy érezzzük a Megfeszítettnek üzenete az, melyet a Zarándok által küldött el hozzánk, négy évszázad után, a lélek útaitól messzeszakadt világba.

    Talán a Gondviselés rendezte ilyen bölcsen, hogy ez az üzenet éppen Spanyolországból induljon útnak, – a tánc, a virágok és vér országának falai alól, a földről, mely tragikus belső robbanások között érezte meg a szláv és moszkovita bolsevizmus határonkívüli sugárzását, lelkisége bomlásának eredményeit és talán szabad hinnünk, hogy öntudatának és becsületének ébredését is, szemben a másik véleménnyel, amely ezt az ébredést csupán egy olyan nemzeties konglomerátum életkezdetének tekinti, amelyben prominens helyet szerez magának a nemzeti diktatúrák epigonja. A föld, amelyen Szent Ignác járni kezdett, ahol gránitsziklákból építette jellemét és műveit, melyeket nem ronthatott meg idő és gonoszság – a föld szinte tragikus összhangban él a történelemmel, – hűen fejezve ki és szenvedve keresztül minden rezdülését. A középkor vége és a lovagság kora itt volt a leglángolóbb, itt lett legszembetűnőbben Don Quijote-ivá a lovagság hanyatlása, innen indult és horzsolta fel Európa lelkiségét Spinoza gőgös kétkedése is. A humanizmus, bár legnagyobb szellemét, Erasmust nem spanyol földön teremte, spanyol iskolákban lett a legmélyebb és legáltalánosabb és Loyola volt a hely, ahonnét az újkori lelkiség katolikumának hatalmas barokk áradásai indultak az Egyház védelmében a Zarándokon, jezsuitán és a lelkigyakorlatokon keresztül. És Spanyolország végig élte az új kor lelkének paradoxonát. A lélekét, amely menekülve a középkori szellem disciplinájának vastraverzei alól és a lovagi romantika ködös álmai közül, a humanizmus szabad szellemiségébe futott, látszólag a szabadság, valóban a pozitivizmus felé. Mert bármennyire hangulatos is a humanizmus remeke, az Encomium moriae, melyben Rotterdami Erasmus oly hatalmas cinizmusa meríti meg a gúny tőrét a szerzetesekben, a skolasztikában s a disciplináris rendszerekben, ugyanakkor – ha nem akarja is – magába az Egyházba dobja bele tőrét, az Egyházba, melynek indextelen őspogánya lett. Az újkor lelkének paradoxona bekövetkezett. Ez a kor gyűlölte a szerzetesi és lovagi ideákat, bár nem akarta bántani a kereszténységet, a lovagi eszmények megdöntésében földre húzta a kereszténységet is. Nem tudta, hogy a lovagi eszme és kereszténység a természet mélyén összeforrtak. Megtámadta tehát a lovagi eszmét, mert szellemének némely nyúlványában valóban avult volt, néha ostoba kockázatot és vért követelt. Eltekintve attól, hogy igazságtalanul bánt a lovagsággal, mert szellemétől független tévedésekért a bűntelen szellemet vonta felelősségre, most csodálkozhatik, ha azt kell észrevennie, hogy avultabb, mint a naivabb lovageszme, mert utánzásban Káinig fut vissza és ostobább, mint a legkockázatosabb lovagbravúr, mert olyan gyalázatos szellemi és valóságos vérengzést rendez, közben állandóan horzsolva a teljes világfelfordulás lehetőségét, hogy mellette egy vérszagtól őrült öldöklő lovag szelíd és gyomorbajos öregúrnak látszik. A humanizmus nem tett mást, mint a humanitás fogalmát Istenné dicsőítette. A krisztusi lelkiségben helyet nem találó emberi szellem örök tevékenysége ez: utat keresni, hogy megoldást nyerjenek az alapvető problémák az általa teremtett istenképzet útján, melyben a teremtő hatalom mellett megtalálja önmaga szilánkjait is. Szekfű Gyula a történet szellemének nagy ismerője írja: „A hatalom persze, amelytől e csodát várják, időnkint és pártállás szerint más és más nevet visel: egyszer Észnek vagy Szabadságnak, máskor Demokráciának vagy Liberalizmusnak hívják, de e különböző nevek alatt egyazon lényeget ismerhetünk fel: egy valami óriási mértékbe nőtt erőt, melynek az ő hívői oly sokféle és komplikált hatáskört és oly korlátlan működést tulajdonítanak, hogy az szinte már a földi korlátokból kinőve transzcendens lénnyé, bálvánnyá magosul csodálóinak szemei előtt. Ez az erő az emberi történet folyamában minden jónak és minden szépnek egyetlen kútforrása: ő alkot mindent, ami kívánatos és ő képes mindent alkotni… A történeti metódus szempontjait alkalmazva e jelenségre, kétségtelen, hogy itt a kauzalitásnak egy egészen jogosulatlan formája áll előttünk.” Ez a filológiai szellemkultusz, a belőle fakadó ingerült reformhajlamokkal alapjaiban döngette meg az Egyház konstrukcióját.

    És a tridenti zsinat nagy pápája mellett a Zarándoknak kellett jönnie, hogy visszaadja a lélek és szellem ősdiscipliánit. És ma, az európai kultúra bomlásának és az európai lélek pusztulásának a tragikuma beteljesülése felé közelgő fokán, milyen távoli és idegen a Loyolai Zarándok hangja és milyen kemény és szigorú az Omnia ad majorem Dei gloriam szelleme és mégis benne kell éreznünk az anyag nyűgétől és az önmaga kérdéseinek rendezetlenségből földre szorított lélek szabadulásának egyetlen reális útját!

    Amit örökül hagyott a világnak, életének szentségétől és alakjának történetiségétől áldottan küldve hozzánk üzenetét: a Lelkigyakorlatok és Jézus-társasága. Ezt a két időtlen szellemkolosszust a Zarándok lelke legragyogóbb darabjaiból faragta, sok ima, vigasztalás és szenvedés között. És bár szigorú és hatalmas jelleme a földi megdicsőülés minden formáját elhárította, Rómával együtt és Társasága és Lelkigyakorlatai, amelyek a katolicizmus bevehetetlen bástyafalát őrzik, az ő lelkével ínak történelmet a XVI. század óta.

    A Zarándok Társaságának egy késői szerzetes fia, Gyenis András S. J. írja róla: „…a letűnt négyszáz esztendő távolából tekintve, úgy látjuk, hogy emléke és működése nemcsak a múlté, hanem egyénisége élő valóság: példájával, Lelkigyakorlatai és Rendje által közöttünk él és munkálkodik. A földi elmúlás reá nézve a megdicsőülés kezdetét jelentette, mert azóta milliók és milliók merítenek szellem kincseiből, a tőle kiinduló lelki áramlások pedig mindig szélesebb körökre hatnak és az anyag bilincseiből megszabadult alakja, mint a pusztában világító lángoszlop vezérli a tömegeket a lelkiség magaslatai felé”. És a lángoszlop az Isten erőiből fénylő lélek sugárzásával világít, tüzében szakadatlanul sugallva felénk az egyszerű Zarándok üzenetét: Omnia ad majorem Dei gloriam.

    Jézus Társasága és a Lelkigyakorlatok ugyanannak a léleknek ugyanolyan intenzitású szeretetéből fakadtak és ennek a ténynek természetes következése belső összetartozásuk, amely lehetetlenné teszi a lelki egység két alaprétegének különválasztását. A Jezsuita Rend a Lelkigyakorlatok szellemének törvényein épült és sine qua nonját veszítené el, ha a Lelkigyakorlatok értelmétől különváltan élne. A Rend legnagyobb ereje a Lelkigyakorlat, a lelkigyakorlatok szellemének cselekvése pedig a Renden keresztül nyeri legtisztább kifejezését az életformában. De míg a Lelkigyakorlat törvényei alapvetők és az ember ősproblémáit rendezik, tehát a Teremtő és teremtmény közti viszonyt, ember és világ viszonyát, az embermagatartásának örök mértékeit és szempontjait határozzák meg, addig Jézus Társasága az élő aktualitás, az örök törvények időszerű alkalmazása, helyesebben az örök Törvény és örök Időszerűség állandó kapcsolódásának formája. Mindkettőt közös szempont és célszerűség hatja át: Isten nagyobb dicsérete. Ez ad mozdíthatatlan állandóságot a Lelkigyakorlatok szellemének és ez hajtja csodálatos rugékonyságra ugyanannak a szellemnek megvalósítóit, akiknek soraiban diplomaták, hősök és szentek között az Isten felé vezető életforma minden változatosságát megtaláljuk.

    Az Örökkévalónak állandó időszerűsítése Jézus Társaságának az a tulajdonsága, amely különös helyzetet biztosít számára a vatikáni egyetemesség védő- és hadállásain. A szegénység, tisztaság és engedelmesség fogadalma, amely a Jezsuita-rendet látszólag a legsúlyosabb emberi jogfosztással sújtja, olyan erőtámaszt ad hatóereje mögé, amely szervezetében csodálatosan megbonthatatlanná teszi, cselekvőképességét és erejét pedig az emberileg alig megvalósítható eredmények eléréséig fokozza. Innen ered, hogy a „jezsuitizmus” körül kavargó vélemények és irodalmi képletek a valóságtól sokszor teljesen idegen képzetszerűségben érzékelik a Jezsuita-rend szellemét és munkáit. Maga a Zarándok, aki Soto Domonkos gondolkodástanát, Szent Adalbert természetbölcseletét és Lombardiai Péter teológiáját tanulta, hosszú ideig raboskodik börtönben Figueroa püspök vizsgálati fogságában alaptalan vádak és gyanúsítások közt, melyek sokszor éppen az Egyház szerzetesei részéről érték tanításai miatt. Salamancában kifejezett rosszakarattal igyekeznek félremagyarázni tanításait, de hosszas vizsgálati fogságon kívül büntetéssel ártatlansága miatt nem tudják sújtani. Rendje azóta is számtalan támadás céltáblája lett. Az egyházon kívülállók – talán azt lehetne mondani – jobban értékelik a Rend egyházi kiválóságait, mint az Egyház keretén belül esők. Valahányszor alapjában igyekeznek megrengetni a római sziklát, feltétlenül első technikai kérdés a Jezsuiták sakkbantartása, vagy – ami a legbiztosabb – egyenes eltávolítása. Ezért kellett távozniok a Jezsuitáknak az európai politikának abban a kritikus éveiben, amikor a Vatikán hatalmának semmi szükségét nem látták. Ezért kelt útra Pompal híres levele és rágalomtömege és ezért kellett a Rendnek eltávoznia néhány esztendővel ezelőtt újra Spanyolországból, hogy a spanyol katolicizmus teljesen erővesztetté legyen és akadálytalanulvonulhasson keresztül rajta a forradalom.

    A loyolai Zarándok lelkének őszinte megértése szükséges ahhoz, hogy az emberi értelem szervesen együtt érezze azokat a látszólag távoleső fogalmakat, amelyek ebben a vasból és mégis lélekből való szerkezetben egységgé teszik a Jezsuita élet paradoxonát, vagy inkább a mögötte lüktető isteni erőt, amely a nélkülöző szegénységet krisztusi gazdagsággá, a tisztaság lemondását égi kielégültséggé és az engedelmesség kegyetlen alázatát isteni hősiességgé szenteli. S életformájukban újra meg újra fölbukkannak a Zarándok Lelkigyakorlatának nyomai: a tökéletesség felé vezető út keresése, a Teremtő és teremtmény viszonyának lelki megítélése, a teremtmények használatának mértéke a tantum-quantum elmélet alapján és a tökéletesség érdekében való teljes lemondás: az indifferencia. Útjuk kétségkívül a szerzetesi tökéletesség útja és ezért a világi Istenkeresés számára távoli. De az elvek és a Szellem alapjelentése vitathatatlanul a világ számára készült és a Tűzoszlop nyomában járó szerzetesek sora kétségkívül mindenki útját mutatja, négy évszázad óta változatlanul hordva a Zarándok üzenetét. 

     

Vigília 1937. II. kötet        

szozattv

 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf