Herczeg Ferenc: „Vitam et sanguinem!”

A kisantant-államok mindegyike – mint az angol szállóige mondja – csontvázat rejteget a házában. Ez olyan családi titok, melyet nem szabad nyilvánosan feszegetni, bár akarva, nem akarva, mindig reá kell gondolni. Csehszlovákia esetében nem is egy vázról, hanem egész temetőről kell hallgatni.

    Ha a kommüniké, amit a kisantant állandó tanácsa kiadott a pozsonyi értekezletről, csakugyan kimerítő jelentést tartalmazna, akkor az elolvasása után azt kellene hinnünk, a miniszter urak tulajdonképpen azért ültek össze, hogy ne beszéljenek arról, amire gondolnak. Mert a nemzeti létük igazi problémáiról szó sem esik a kommünikében.

    Úgy látszik, náluk odahaza is feltűnt ez, mert a prágai Cesko Slova kísérletet tesz, hogy áthidalja ezt a semmit. A leleményes cseh újság vidáman megállapítja, hogy a kisantant „dinamikus” természetű szerzet, mert lám, Románia igen jóban van a fajrokon Itáliával, Csehszlovákia viszont szoros szövetségben él Szovjet-Oroszországgal, míg a jugoszláv királyságból a rokonszenv erős szálai vezetnek Németországba. Így tehát minden rendben volna, a kisantant-befolyás rádiusza kiterjed a Rajnától Vladivosztokig, az Északi Tengertől Szicíliáig, illetőleg Olasz-Abesszínián keresztül a Kék Nílusig. De vajon azt jelenti-e a cseh dinamika, hogy Románia annyira befolyása alatt tartja az olasz fajrokonságot, hogy az szabad utat enged Jugoszlávia tengeri és szárazföldi aspirációinak, hogy továbbá Jugoszlávia a németekkel meg tudja szerettetni Prágát és hogy végül Csehország képes garantálni Románinának Besszarábia birtokát? Azt hisszük, éppen ez az a csontváz, amelyről nem illik beszélni.

    Amilyen óvatos és megfontolt a kisantant, valahányszor nagyhatalommal áll szemben, amilyen halk és bölcs Hodzsa minden szava, melyet Németországról vagy Olaszországról mond: olyan önérzettúltengésbe esik rögtön minden kisantant-államférfim mihelyt a lefegyverzett Magyarországra téved a tekintete. Ilyenkor még a prágai fogyatékossági érzet is harciasságba csap át. Meg lehet állapítani, hogy a kisantant hatalmi ösztönei kizárólag Magyarország ezidőszerinti gyöngeségéből táplálkoznak. Magyarország megalázása szinte már szenvedélyükké lett, melynek minden különösebb ok nélkül, merő megszokásból is hódolnak. Ha nem tudnak belekötni pillanatnyi viselkedésébe, akkor, bizonyos elképzelt lehetőségekkel kapcsolatban, a jövőre nézve fenyegetődznek.

    A Pozsonyban elhangozott fenyegetés arra az elméleti eshetőségre vonatkozik, hogy Magyarország ki találná vonni magát a trianoni fegyverkezési tilalom alól. A magyar kormány ugyan nem nyilvánított ilyen szándékot, de ők mégis megfenyegetik, gondos előrelátással, nehogy mulasztást kövessenek el. Ez meglehetősen ellenkezik a nemzetközi szokásokkal, de emeli a kisantant önérzetét, ha nem is tekintélyét.

    Ezek után iróniának hat, ha erősködnek, hogy gazdaságilag megszervezik a Dunavölgyét, Magyarország és Ausztria bevonásával. Ők épp oly jól tudják, mint mi, hogy gazdasági együttműködés csak egyenlő jogú felek között képzelhető; ha nincs meg a jogegyenlőség, akkor a gazdasági megszervezés annyit jelent, hogy egyik fél igát vet a másik nyakába. Hogy ki lenne az egyik és ki a másik, az egy pillanatig sem kétséges. De ettől eltekintve: miféle gazdasági előnyöket ajánlhat nekünk Csehszlovákia, mikor élet-halálra össze van forrva két, olcsó munkavérekkel termelő, agrárállammal?

    Arról is szó esett Pozsonyban, hogy a három állam a román kőolajforrások és a cseh fegyvergyárak föllendítése céljából egységes és nagyszabású fegyverkezésbe kezd. Erre francia és angol kölcsönöket óhajtanak fölvenni. Minket ez hidegen hagy; nyilvánvaló katonai inforioritásunk mellett meglehetősen közömbös, ha néhány százzal vagy ezerrel szaporítják is „a béke megvédésére” szolgáló tankjaikat és bombavetőiket.

    Azonban mégis nevezetes, hogy a vitam et sanguinem, mely talán a genius loci hatása alatt Pozsonyban elhangzott, tulajdonképpen az ismeretlen katonák hadserege ellen irányul. Mert a kisantant dinamikus természete mellett a döntő pillanatig mindig kétséges marad majd, hogy az a hatalom, akit ellenségnek tekint az egyik fél, nem-e jóbarátja a másiknak?

    Pozsonyban újból beigazolódott, hogy miközben Európa népei félelmetes iramban száguldanak a jövő felé, addig a kisantant-politika csökönyösen a múlt gondolatkörében forog. A világháború tulajdonképpeni győztesei régóta elejtették a párizs-környéki szerződésekkel nyert előjogaikat, mert azokat a haladó kor ad absurdum vezette, csak a kisantant ragaszkodik elkeseredetten a győzelem illúziójához, melyet mások fegyvereinek köszönhet. És mivel győztes csak addig van, amíg legyőzött: alázzák vagy megfenyegessék Magyarországot. Ez a játék addig fog tartani, mígaz idők mindent legyőző és mindent elsöprő szellem ki nem józanítja őket idült diadalmámorukból.

1936. szeptember