Imecs Béla: Messzeség

A hunyó nap szemembe néz,
Ezer színben ragyog a tájék,
Megnéznék minden kis követ
És minden szegletet bejárnék.

Ameddig látok, mintha színpad
Lenne, hol szerepem megélem;
De a láthatár egyre szűkül
És eltűnik a csendes éjen.

Ahogy kisebbe lesz a környék
Folyton fülledtebb lesz a légkör,
Az alkony már nem hoz nyugalmat,
A vágy messzibb vágyak felé tör.

Mert minden fényt magamba szívok,
A láthatár mind közelebb jön,
És eljön a perc, hogy semerre
Se látok egy lépést a földön.

Nem lehetnék soha feszültebb,
Nincs már előttem semmi korlát,
Minden határon át a vágyam
Húz fékezhetetlen vitorlát.

És mintha most a messzeségben
Milliók titka, láza szállna
Felém hozza, sodorja lágyan
Az esti szellő gyenge szárnya.

Mindig hívott engem a távol,
De messzi lelkeket kerestem,
Mit lobogtam! …Amíg minden
Csak emlék lesz a csendes esten.

Nekem az emlék mindig ünnep,
Felrémlik, mint a messze látszó,
Ismeretlen földekre tűzött,
Kitéphetetlen, könnyű zászló.

Mint könnyű zászlót vitte zsákját
A szerecsen, ki ment a sorba,
S jöttek hajók, tolulva lomhán,
Szénnel színültig megrakodva.

A hajón egy kölyökgazella
Nézte a tengert, félve látott;
Nem láttam soha a szeménél
Tisztább, törékenyebb virágot.

Égőn, viharzón jön az emlék,
Elcsendesül, mint holtak vére.
A változó időn keresztül
Nem tudom, egyszer visszatér-e

A székesegyház karcsú tornyán
A perc, mikor szerelmesemmel
A lenn nyüzsgő tömegre néztem:
Óh mennyi árny! Óh mennyi ember!

Mind ott tolult emberre ember,
Hab habra jön és messze táncol,
Felcsendül a víz; mégis mintha
Simává kifeszülne távol.

Folyamként nyúlok el a parton,
Szemeim járnak, lelkesülnek,
De a lábaim mozdulatlan
A végtelen felé feszülnek.