Bódás János: Vidám paraszt

Fölötte ujjongó pacsirta száll.
Harsan a kövér fű, amit kaszál.
Csupa tűz. Egész nyáron aratott
és mint a gyémánt,
magába szívta teste a Napot.

S az őstűz most a bőrén izzik át
s az izmain, amikkel egy bikát
legyűr. S a kedve is ettől lobog:
- vígan dalol –
és ettől ég kezében a dolog.

Járt Doberdón, Kárpátok alatt,
de kiszívott belőle már a Nap
vad ösztönt s néplázító rákfenét.
Dalol s kaszál,
nem motoz benne a Hogyan? s a Mért?

De jó annak, kit meggyógyít a Nap
s vígan dalolhat zengő ég alatt,
kit nem csábít a százcsodájú Lét,
de kiélvezi
szűk életének minden jó ízét!

S dolgát végezve elindul haza,
várja a kis család s a kis tanya,
lépése büszke, dobbanó, kemény
s úgy megy az úton,
mint egy eleven, szép hősköltemény.

1931