Németh László: Petőfi Sándor

    I.

    Bányász a költő s igazolja a lelet. Ki mekkora kincset talál, akkora költő. Petőfi Sándor lelete minden magyar lelet közt a legnagyobb. Ezt a leletet mindenőnk ismeri. Az ő szavai suhantak át idáig a legtöbb magyar lelkén s őt olvasták minden magyar költő közt a legtöbben.

    Hol a Petőfi nagyságának a nyitja? Mért épp ő emelte ki azt a mázsás aranydarabot, amelyet előtte vagy ötven esztendő költői feszegettek? Miféle külső vagy belső erők segítették hozzá, hogy éppen ő találja meg minden leletek leggazdagabbikát, a változatosságában páratlan, költészetté emelt realitást.

    Talán előkészítette őt az idő. Lehetővé tette, hogy legyen. Csokonai, Kisfaludy Károly, Vörösmarty megteremtették számára az atmoszférát, s a magyar élet nagy föllendülése a publikumot. De ez csak negatívum. A környezet csak küszöb, amely átengedi vagy elbuktatja a költőt. Melyik tulajdonsága avatja Petőfit a legnagyobb magyar lelővé.

    Talán az élete? Az élete hányatott, változatos. Petrovics mészáros és Hrúz Mária szolgáló fiának ugyancsak göröngyös volt az útja Vörösmarty kézszorításáig. Akasztófahumortól halálos kétségbeesésig minden árnyalatát kipróbálta a szenvedésnek, igaz, az örömnek is. Tájak, emberek, helyzetek gomolyogtak előtte, és ami fő, szabad volt, noha csavargó. De a változatos élet, akármilyen változatos is, csak holt anyag, ha hozzá nem ér velem, ami az életnél is nagyobb.

    Talán a költőről alkotott fölfogása volt ez a nagyobb? Mert bizonnyal erő az, ha valaki nem zárkózik a művészdölyf sáncaival, hanem első lépésétől befolyásolni a verseivel. Meg is írja, hogy ő nyomtatásban akarja látni a verseit, hogy olvassák, tanuljanak, nemesedjenek belőle. Demokratikusabb költő alig volt nála. Csarnoknak tartja a költészetet, ahová mezítláb is be lehet lépni s a költőt nótás Sokratesnek, aki utcasarkon tanít.

    Ezt az elvi praktikusságát támogatja szellemének praktikus hajlama, amely a legösszetettebb gondolatát, érzését is a legegyszerűbb úton, átlók irányában fejezi ki. Nem akar ő szépen szólani, mint a régi lírikusok, akiknek a sorok művészi csiszoltságára volt legfőbb gondjuk. Többre becsüli a verset áthidaló gondolat épségét a részletek barokk cifrázatánál, a fantázia ritka, de nagy szökéseit a sorról-sorra pazarlódó képzelő erőnél. Ezért oly tiszták a versei. Ezért vonzódik úgy a reális, a meglévő, a szemmel látható felé, s ezért borsódzik a képzelgéstől, a kigondolttól, a révülő bagoly-poézistől. A nap költője ő s nem a holdé. Pacsirta s nem fülemile.

    Költői józanság ez s ikertestvére a derűnek, melynek igazabb költője még nem élt. De soroljuk föl száz más tulajdonságát, csak a költemények jellegét magyarázzák s nem a poézis gazdagságát. Hiába emlegetjük a vérét. Ugyanez a vérmérséklet föloldódhatott volna sokkal kisebb terjedelmű költészetben, aminthogy élete utolsó esztendejében csakugyan beszűkül ez a poézis, noha a temperamentum még féktelenebbül lobog. Máshol a nyitja a Petőfi nagyságának. Petőfi a naiv, ösztönös, gyermeki s még Isten tudja, milyen Petőfi, hallat ökonómiával, tervszerűséggel és előrelátással dolgozó fölfedező volt.

    Egyetlen magyar író sem kereste oly okosan és kitartóan az új témát, mint Petőfi. Életét is ennek a témahajszolásnak a szolgálatába állította. Kereste az élményt, hogy élményköltő lehessen. Szépnek találta az Alföldet, hogy szépnek találhassa és szeretett, hogy szerethessen. A lelke mélye: az életérzése volt tarka s nem nyugodott, míg ezt a tarkaságot száz és száz versében életté nem varázsolta. Szívós és bölcs volt a fölfedezésben. Egyetlen bevett erőd sem esett ki a kezéből s egyre újakat vett be. Itt még kolonizál, ott már új országot hódít. Gazdag lett, mert gazdag akart lenni. S gazdag lehetett, mert nem tapadt meg az egyszer beváltban s az egyszer megtapsoltban, hanem az úttörők izgalmával csapott Szaharákba és dzsungelekbe.       

     

    II.

    Petőfi a bohémság kalózhajóján siklott be az irodalomba. Nem mintha alaptermészetében az lett volna, amit bohémnek szokás nevezni. Az igazi bohémek a másodrendű művészek közül kerülnek ki, akik inkább az életmód művészei. Petőfi a költészetért volt bohém. Érezte, hogy az élet tarkaságánál semmi sem gazdagíthatja inkább a verset. Eseményekkel, romantikával, a régi költők egyikét, másikát övező duhajvonásokkal akarta érdekessé tenni magát. Még alig húszéves. A húszéves emberek nem azért nem érvényesülnek a költészetben, mert fejletlen a verselő készségük, hanem mert nem helyezkedtek el az életben, nem tisztázódott a pályájuk iránya, érzelmeik s önmagukról nyert fogalmaik még nagyon is bizonytalanok. Így volt ez Petőfinél is. De ő a géniusz nagy találékonyságával, már ekkor is nyitott magának utat, eredeti témát, verselő terepet. Erre volt jó a bohémség, melyet hányatott élete bizonyos mértékig megalapozott, s hódító ösztöne verselő ürüggyé fejlesztett.

    Első dalai középpontjában a bor áll. Mint Csokonai, bordalokat ír s e dalok torzító fényében ugyancsak duhaj legénynek mutatja magát, aki előbb-utóbb a mulatozás áldozata lesz. A szerelmes és politikus, huszonhat éves Petőfi méltatlannak érezte volna ilyen százalékban foglalkozni ezzel a nem is oly nagyszerű, mint hálás témával. De a húszéves Petőfinek talán éppen a hiányzó s annyira sóvárgott nagy szerelem pótlására kellett a bor, mint pót-romantika. S ha már a bornál tartunk, mért ne mondanánk tréfás disznótori felköszöntőt, mért ne szórakoztassuk a borozókat csintalan történetekkel, melyek a póruljárt férjet, a bohémnek ős gúnytárgyát figurázzák ki vagy a legromantikusabb kortárs, a betyár és a csaplárosné viszonyáról tudnak valami mulattatót. S eltekintve az egyre gyakoribb példáktól, mi más ösztönözhette népdalai megírására, mint egy meglévő érzés, amely tárgy híjján mások élete mögé rejtezkedik. Petőfi szerelmes volt a szerelembe, de a vándor-színésztől még messze voltak a Berták és Júliák. Mit tegyen? Elrejtőzik a parasztlegény, a betyár, a juhász férfias, menyecskék körül settenkedő alakja mögé s ebben a szerepben éli ki, amit az élet egyelőre megtagad. Innen a népdalok nagy őszintesége és közvetlensége. Rejtezkedő líra ez, akár az öreg Goethe szerelmi versei. De a borozó, tréfásan anekdotázó, Csokonairól, Megyeriről furcsaságokat tudó, népdalíró bohém alakja mögé odakívánkozik a színészet, a katonaság, a diákkor, hol mulatságos, hol sanyarú emlékkincse, mint hitelkeltő háttér. Hiszen talán Petőfi hányattatásának is részben ez a mindenáron bohémkedés volt az egyik fő oka, legalább annyira, mint a sorsa mostohasága.

    Így indult el Petőfi a köztudatba. Még magának sincs olyan fennkölt gondolata a petőfiségről, mint lesz két-három év múlva. Még a bor mitikus gőzében botorkál, bár művészete már ekkor is kész és századokat szuggeráló. Sőt nem lehet tagadni, hogy a magyar nép szélesebb rétegeiben épp ennek az induló, népdal és Jánosvitézt író Petőfinek az alakja maradt meg, talán mert ennek a hangja közelebb is áll a néphez, mint későbbi szerelmei s a világszabadság idegen eszméje.

    Szerencsére Petőfi igen nagy fölfedező s a bor-romantika ködén túl új területeket lát meg, amelyek jobban jövedelmeznek, igazabbak és tisztább hasznot kínálnak. Hazarándultában írni kezd a szüleiről, az apjáról, aki mészárost nevelt volna belőle, de lassan a költőbe is belenyugszik és ír az anyjáról, akit mindenek fölött szeret. Ezek az alföldi kirándulások fedeztetik föl vele az Alföldet, egyáltalán: a tájat, amelybe aztán tudatosan viszi bele tarka és eleven életérzését. Megverseli a nemest, aki a lopásért járó deres ellen protestál. Akasztófát neki, mondja Hrúz Mária fia s a háromszakaszos csirból a magyar alakokat szurkáló egész tüskebokor nő ki, melyen a külföld magyarjai, a nemes, az arisztokraták és táblabírák egyaránt fennakadnak. Így csúszik be verseibe a politika negatívuma: az ostorozás s ellensúlyozó pozitívuma: a haza iránti szerelmi vallomások.

    Az 1844. év meghozza a döntő poéta-sikert. S ezután maga a pálya is verseket is verseket terem. A kritikáról, a sikerről, a régi és új költőkről ír különös irodalompolitikai verseket, melyek közül kirí az Utánzókhoz írt kemény és önérzetes tiltakozása, a Petőfi háromszakaszos Ars poétikája s egyben ennek az úttörő kornak a jellemzője is.

Sas a költés, hol nem járt senkisem
Ő arra indul fennen, szabadon.     

     

    III.

    Petőfi majd minden témája kialakult három év alatt. A következőkben is ír egy-két bordalt, népdalokat aránylag sűrűn, de egyre inkább az életrevalóbb s a nagy líra felé vezető csirokat fejlesztgeti tovább. Az 1845–47. terjedő időnek új és vezér csillaga a szerelem. A szerelem alakítja át (a sikerrel és a tekintéllyel karöltve) a csavargó bohém-költőt a házasélet férfipoétájává és a nemzet hangadó költőjévé.

    Petőfi három szerelem voltaképp elég szegényes lajtorja, de mert egy mindent megszépítő szellem lépett rá, mégis a férfiérettség felé vívő márványlépcsővé alakult. Petőfi szerelmes akar lenni, s mert akart, lett. Első szerelme egy halott: Csapó Etelka. Talán csak a halál nagy távolságán át jutott közel a költőhöz, kedves ismerősből eszményi Laurává. Képzeljük el a gondtalanság, kikapós csaplárosnék, bordalok és bohémség költőjét, amint az elveszett és alig ismert lány sírjára szórja cipruslomjait. A Romantika nagy utósugárzása ez. E verssorozatban határozottan van valami programszerű, noha egész őszintén hangzik. Alig néhány hónap alatt rendezi sajtó alá 39 emlékező versét, az első igazi szerelmi ciklust s mihelyt kész van vele, már jelenti, hogy új szerelemre vágyik. A havasokon még a tél ül, de a völgyben már a kikelet ragyog. Mi ez, ha nem a költészet elhatalmasodása az élet fölött? Petőfi költészetének szüksége volt szerelmi lírára s Petőfi élete talált egy halott leányt. S midőn a halott leány 39 verse megvolt s a sír a lírának unalom veszélye nélkül többé nem kamatozhatott, a líra új vezényszót parancsolt az életre s az élet megtalálta Mednyánszky Bertát. Színészkedés ez? Nem. A legnagyobb művészet. A nagy írók életét a költészet gondolja el, alakítja ki és teljesíti be. A nagy költők élete azért oly csodálatos, mert a költészet életét élik; ők maguk is a szó szoros értelmében költött alakok.

    Berta, a kékszemű kökényfa, megvan tehát és versekre inspirál. Ezek a versek száműzik már az Etelka sírja fölött reszkető holdat s a reggeli nap vidám nyájasságában ragyognak. Élő alakhoz szólnak. A költő, kinek most már véglegesen nem a borág, hanem a rózsa a címere, álmodozásokba merül, a házasélet szépségeiről álmodik és megtalálja végre a hozzá illő szerelmi hangot: a Szerelem gyöngyeit. Fiatalember ő, akit az Isten is arra rendelt, hogy megházasodjék s a családi tűzhely mellől vidáman emlékezzék vissza bohém korára. De Berta nem szerzi meg ezt az örömöt. A Szerelem gyöngyei, ha nem is halotthoz íródtak, érzik rajtuk, hogy nem sok közös élményre, nem sok közös boldogságra hivatkozhattak. A tiszteletteljesen csodáló ifjú versei ezek, amint a viszony vége is bizonyítja. Petőfi költészetét ekkoriban nem kis mértékben fenyegette a mai divat: a ciklus-líra. A Cipruslombok után a csupa egyforma strófában írt Szerelem gyöngyei s most a csalódásról és embergyűlöletről a harmadik s talán a legkevésbé petőfies ciklus: a Felhők. A beérkezett költő kissé lámpalázas gesztusai ezek. Két ország figyel rá s míg mindenáron kápráztatni akar, legkamatozóbb tulajdonságát készül eldobni: a tarka élmény összevisszaságát.

    De ne féltsük Petőfit. A Felhők szétfoszlanak. Egyik napról a másikra leszámol a világgyűlölettel. S még alig jutott ki a byronizmus ködéből, már itt van két év alatt a harmadik halhatatlan szerelem: Szendrey Júlia. A halott lány és az érdeklődő lány után ezúttal az igazi nő, aki köré végre nemcsak versekben, de életével is oda kristályosodhatik ez a családban kikristályosodni vágyó férfi lélek. Egy évig húzódik ez a szerelem s még nem vagyunk Koltón. Mert ezek a szerelmesek igazi szerelmesek. Összevesznek és egymásért üzennek. Az apjukkal harcolnak és mégis csak összekerülnek. Ez a valódiság a lírán is megérzik. Petőfi szerelmi lírájából magasan kiemelkedik a Júliához írt darabok őszintesége s a házasságban is tovább pajzánkodó heve. Szendrey Júlia érintése váltotta ki Petőfiből az érett, most már egyre fölfelé ívelő férfit. S párhuzamosan ezzel a szerelemmel végleg kialakul benne a másik ideál: a szabadság. Véres napokról álmodik, amelyek a régi világ romjain egy újat építenek. A forradalmár szavai ezek, aki még nem tudja, milyen lesz s mit hoz a forradalom, de már elszegődött neki. 1846-ban megjelent verseit a Petőfi-mottó és az Egy gondolat bánt engemet kettős oszlopa közé zárja. S rávirrad a leggazdagabb poétai termés esztendeje : 1857. A kutyakaparó, A magyar ifjakhoz, A nép nevében, az Arany Lacinak, a Levél Arany Jánoshoz, A gólya, a Homér és Osszián, a Széphalmon, a Vándor legény, a Szeptember  végén és a Pató Pál esztendeje. Minden régi csir él s mind megnemesedve. A bohémkedés helyén a szerelem, a betyár históriák helyé az Alföld elmerült csodálata vagy magyar típusok rajza s mindenek fölött a magyar probléma s a világprobléma, mely már fülünkbe dübörögteti negyvennyolc csodatetteit, melyekről ma nehéz elhinni, hogy magyarok csinálták.  

     

    IV.

    Petőfi életének utolsó szakasza a szabadsághős csillagútja. Illés szekerén visz ez az út március 15 és Segesvár fölött a halhatatlanságba. A fiatal házas nem soká énekelheti a családi boldogságot. Eljött az idő, mely az ő szabadság-álmát véresen realizálja. Ez a szabadság-eszme az Apostolban, a márciusi versekben, az Akasszátok fel a királyokat vad kitöréseiben éri el parakszizmusát. Petőfi odatapad a napokhoz. Ellenőrzi az eseményeket s mindenhez van egy vers-szava. Régi témái értelmetlennek látszanak előtte. Az Alföld még belevillantja a Kiskunság szépségeit, de már Bordalában is politika süvít. A tárgytalálékonyság most sem hagyja el. Fölfedezi a magyar történelmet a forradalomnak. Előrángatja a hitvány királyokat és a merész királygyilkosokat. Nem balladák ezek, történelembe bújtatott pamflettek. Némelyikben, például a Dobzse Lászlóban nagyszerű realizmussal elegy humora.

    A szabadságharc kezdetén világforradalmár ő. De amint ránkszakad a közvetlen veszély, s az osztrák, majd az orosz polip az ő népét fojtogatja, egyre inkább a magyar szabadsághoz tapadnak versei. Egyre szűkebb lesz a skála, amelyen dalolnia lehet. Már csak nógatásra, már csak a lelkesítésre vannak versei. Az igazi Petőfi-líra, minden lírák legtarkábbika, felolvad egy csatakürt szakadatlan rivalásában. 1849-ben már csak kétszer tud elszabadulni a csaták trombitahangversenyéből. Egyszer pacsirtaszót hall, talán az utolsó pacsirtát, amelyet még kedve volt meghallani, s egyszer a szülei sírját látogatja meg. Akkor már egyre feketébb a világ. Szörnyű idők, szörnyű idők, írja a halálba siető költő.     

     

    V.

    Egy szempontból foglalkoztam Petőfivel s lehetne száz és száz szempontból. De a mai magyar ifjúság ki tudja hol lappangó költője az így megvilágított Petőfiből tanulhat legtöbbet. A finomság bűvészkedései, az ügyeskedő metaforák és szimbólumok levedlenek a költészet testéről, de a föld, melyet a költő feltört, bevetett és learatott, az ő nevéhez tapad s a nemzetnek örök gazdagodás. Mi nagyon is belevesztünk az ügyességbe, a kotyvasztgatásba, a teóriákba. Petőfi arra tanít, hogy hódítani kell. Költészetté kell nemesíteni a realitást, a környező életet, a koréletet, az Úristen virágos kertjét. Ő a mondatok többre becsülte a szónál, a strófát a mondatnál és a verset a versszakoknál. A lényegesen volt a szeme s épp ezért jó mesterember is volt, noha fütyült a mesterségre. Én úgy érzem, Petőfi-szellemű költőkre van szükségünk. Egyszer odaállították már a magyar költészet iskolapéldájául. De épp azt állították oda, ami mulandó, korhoz kötött benne: a népiességet. Ötven esztendőn át bénította az írókat a Petőfi rosszul értelmezett példája. Még Aranyon is érzi a Petőfi-gátlás. Pedig Petőfi nagy, serkentő példa. A legnagyobb példa, amelyet a magyar irodalom fölmutathat. Arra tanít, hogy a költőnek mohónak kell lennie. Egyre tágabbá gyűrűző hullámokban kell a valóságot művészetté ölelnie.    

szozattv


szozat a tiszta hang Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet
 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf