Bárd Oszkár: Jánosnak levele van Magdolnához

I. rész

1. János a magányból küldi Máriának – ki Magdolnának mondatik – a magányába,
2. küldi és gondol melléje hosszan, hosszan, minként az este, mely közeleg,
3. küldi, agg szívének fáradt dobbanásával együtt,
4. küldi, életének halk szomorúságával és lelke ráncaival,
5. Magdolnának, ki elment a mese végén és álmodik azóta csendesen,
6. távol a zajtól, a kiáltó élettől, távol mindenkitől és közel az Úrhoz,
7. Magdolnának, ki szótlanul ment el s akinek némasága minden terítésnél több és minden prédikálásnál szomorúbb,
8. Magdolnának, kinek bizonnyal fehérek már a hajszálai, amelyekről nem tudom, hogy azelőtt is nem ilyenek voltak-é?
9.Magdolnának, aki úgy járt közöttünk, miként egy szent álom és úgy tűne messze, miként egy szomorú illat,
10. Írom, a pergamenre lepereg egy-egy könnyem és azt is elküldöm néki.

II. rész

1. Tudod-é te, hogy mi történt azóta velünk? Tudod-é, hogy hányan pusztulának el Jézus nevével az ajkukon?
2. Tudod-e te, hogy meddig jutott el már a hit? tudod-e te, hogy a földön élsz és sok-sok ember van te körülted? tudsz-e te arról, hogy milyen a világ?,
3. avagy azzal a feltámasztó nappal bezárult tenéked minden?…
4. Prédikátoraink vannak, kiket sohse látott az Úr és csodák történnek, melyek sohase látták az Urat,
5. keresztelnek azok a Jézus nevében, ám az ő lelküket nem az Úr keresztelte.
6. Egyházak nőnek és dékánok föléjük, hallottál-e valaha ilyet Tőle?!…
7. És Péter? és Máté? s a többi régiek?, uralkodnak és rendelkeznek, ők, kiknek az utolsó estén megmosá a lábát az Úr…!
8. Tudsz-é te mindezekről és tudsz-e arról, hogy gúnyoltatom a hallgatásért?
9. mivelhogy szívem magában vonult és halk jelenéseket álmodik.
10. Élek az alkonyatban és várom az estének jöttét és minden éjszaka szépen imára rendezem a kezem, hogy hátha nem kell már reggel fölébredni.
11. Bámulom a csillagok járását és nézek a ködbe,
12. a ködbe, mely reánk szakadt azóta, hogy nincsenek hegyibeszédek.

III. rész

1. Szeretnék elmenni Hozzád, hogy megsimogassuk egymást, hogy megsimogassa egymást két öreg, szomorú lélek.
2. Beszélnénk Róla, mintha mesélne egymásnak két alkonyat.
3. és hallgatnánk Róla, miként ha hallgatna egymásnak két szomorúság.
4. És mint ahogy hosszú, fejér kezünk ölünkbe hull, lelkünkbe nyúlna egy szelíd bánat, lelkünkre borulna az emlékezés s a halk megnyugvás.
5. Feltámasztanók magunknak százszor, nem mint a hirdető Istent, ám a hallgató embert.
6. Feltámasztanók és megvigasztalnók Őt, a szegényt és Ő megvigasztalna bennünket a szegényeket.
7. Szeretnék menni, de nem lehet: riadó az élet és olyan messze van egymástól két magányos magány.
8. Írok hát néked reszkető kezekkel, írok néked a világánál egy aluvó mécsnek,
9. hogy összedobbanjon ez a két fáradt szív egy estén,
10. az a két szív, amely megőrzé tisztán, hófehéren Őt, a szomorú Istent.