Pakocs Károly: Megadom magamat neked, Isten
Küzdöttem magamért sokszor Veled, Isten,
hogy boldog legyek én is e földön,
mint a világ fiai, kiket itten küzdeni láttam
a földért, aranyért, selyemért, egek ellen.
Keresém magamat cifra-szövésű ruhákban,
selyemsuhanásban s teletűztem rózsával a mellem;
hogy ne kívánjam angyalszárnyak lágy suhogását,
ne kívánjam a tömjént, egek illatait.
De szétollóztad a köntösömet s leszórtad a földre
a rózsát, mint Ninivében s Rómában a táncosokét,
s élő tövisekből fontál koszorút a fejemre;
fekete zsákkal öveztél, amilyenben jár a Halál is.
Örömet-keresőn indultam ragyogtatni magam
kék, lila, rőt sugarakban, karperecekben:
hogy ne kívánjam a templom téglafalát, köveit
s ne vágyjam az Isten napsugarát diadémnak.
Te villámkalapáccsal szétzúztad a föld köveit
s haragod parazsába fojtottad az ékszer ragyogását
s Savanaróla-szavakkal máglyára löketted
velem a földet, mint hajdan diadémos Firenze tevé.
Könnyen akartam életet élni e nagy temetőben,
mint játszik a gyermek a fűvel a síron:
nem akartam hallani földön a jajt
s messze kerültem árnyékát a halálnak.
Te kiverted az álmot gyermekszemeimből
s mutattad az életet éjnek, feketének,
halálnyoszolyának, amelyre feküdnöm kell nekem is:
ha kopogni fog egyszer ajtómon az este.
És küzdeni vágytam velem való céljaid ellen
elszánt akarattal s menekülni akartam
vissza a cifraruhás, mosolyos tavaszok kebelére;
de Te megfogtál, mielőtt a világ vállára borultam.
S játszottál szívemen szelíden szép hajnali szókat:
hogy az én szemeim lesznek az égnek két kicsi fénye,
melyen át látni fognak a lelkek az éjben;
hogy az én kezeim lesznek az ég kezei:
áldás az erénynek, korbácsok a bűnnek;
hogy én leszek egyszer tükre az égnek a földön
s életvizeken kicsi csolnokosod.
Fölveszem én hát megadással a jármot,
reggeli áldozatoknak égi palástját
s felnézek szomjas szemeimmel a földről.
Megadom magamat, megadom Neked, Isten!