Farcádi Sándor: Hun hegyek fölött

Ott álltam fenn a Hargitán,
Kis népem mondás szent hegyén:
Alulról apró gyémánt gyöngyszemek:
Székely falucskák csillogtak felém.

Közöttük, mintha gyöngyfüzérré
Fűzné fel őket, négy ezüst szalag,
Négy ősi szent folyónk: az Olt, Maros,
S a gyors Küküllő-pár szaladt.

Vetésidő volt épp: tavasz suhant
Végig a mély völgyek felett,
S hol elhaladt, virágmezők
Tarkázták lenn a zöld gyepet.

Moccant a bérc is: jól látszott, amint
Itt-ott a barna oldalak
Hupás hátán barázdáló tinók:
Fehér pontocskák mozganak.

És bércet, völgyet, magvetőt
S mindent, mi lenn van, él, örül,
– Mintha a szellőtől is óvták volna –
Hegyóriások láncoltak körül.

Kéktestű vén hegyóriások,
Melyeknek dárdás, hófehér fején
A napsugaras délverőben
Ragyogva szikrázott a fény.

Lelkem megfogta ennyi szépség,
Szívem föltelt gyönyörrel, és
Hitem magasba ívelt, mint egy
Örömtől ittas szárnyverés.

S már nem féltettem kis hazámat
– Megtorpan itt minden vihar! –
S e rögszegő népem, ki ím
A sziklából is életet csikar.

S míg csordult lelkem áldva szállott
Népem s csodás szép földjén szerteszét:
Magamban megcsókoltam érte, hogy
Én is székely vagyok – a Jóisten kezét!