Medgyes Lajos: Erdély sorsa

Erdély! szabadság ősi fészke!
Mivé levél, mivé levél!
Meg van tapodva fürtöd éke,
A fénylő-tündöklő babér;
Anyai kebled összedúlva!
Fiaid, a jók, porba sújtva!

Hol Bethlen, hol Bocskay éltek,
S Rákóczi kardja villogott,
Zsákmányt sóvárgó szolganépek
S ármány s önkény tanyáznak ott,
Élén harcszomjas bajnokoknak
Zászlóink többé nem lobognak.

A székely s a testvér magyar nép
Sínlődve, nyögve tengenek.
Másnak tenyész a gazdag térség
S az érctől terhesült hegyek.
A világ legvitézibb népe
Juttatva van rút szegénységre.

Meghódított tartományképpen
Bánnak még mostan is velünk,
Elhúzták a szőnyeget szépen
S a sáros földön csücsülünk,
Kik a hont szerzék drága vérrel,
Sárban ül a magyar s a székely.

Minden vihar Erdélyben tört meg
A dákok óta mostanig.
Tatár, török, muszka s a német
Belénk törték fullánkjaik.
E hon a harcok menedéke,
Itt lett minden csatának vége.

S midőn mások már kigyógyulnak,
Erdélyben a seb megmarad.
A mi sebeink megújulnak,
Új és új bántalmak miatt,
Barátaink is elfelejtnek,
Nem nyújtnak írt mély sebeinknek

Testvérhazánkkal egyesülve
Hittük, balsorsunk jobbra vál;
Szebb nap derül ismét egünkre,
S hajdani fényünk visszaszáll,
De nem lehet erőt merítnünk,
Boszorkánynyomás függ felettünk.

                     1869. augusztus 25.