Nyirő Józseffel erről-arról. XLII. rész

    A hazátlanságban érte meg hatvanadik évét Erdély nagy írója, Nyirő József

    A szétszóratásban élő magyarság még mindig iránytalanul bolyong. Öt keserves esztendő után csak most jutottunk el odáig, hogy summás szellemi összefogásról beszélhessünk. Csak most kezd derengeni a láthatár a szerteűzött magyar szellemi erők összefogása előtt.

    A hontalanság ötödik karácsonyán a Magyarok Útja munkatársa felkereste Nyirő Józsefet, a legnagyobb magyar írót, menekültéletünk vezető személyiségét, akink útmutatásai eleddig is legmesszebbre ragyogtak a szétszóratás vigasztalan éjszakájába. Örökfájdalmú Erdélyünk varázsos szavú krónikását, magyar sorsunk és fajtánk leghűbb kifejezőjét kérdeztük meg szorongató gondjaink felől.

    Németországban él és dolgozik Nyirő József. Nehéz gondok közt, szegénységben és elhagyatottságban találtuk az ízes erdélyi szó ötvösét, s amilyen fájdalmas e híradásunk mostani állapotáról, ugyanolyan mértékben vigasztaló is –, az anyagon győzedelmeskedő nagy léleknek heroikus példamutatását küldjük szét e sorokkal az emigrációnak: Nyirő József szüntelenül dolgozik, és minden eredményét, egészségét és minden gondolatát a magyar nép jövőjének szenteli!

    Egyéb, jelentős időszerűsége is van ennek az ünnepi nyilatkozatnak.

    Ha most otthon volnánk Magyarországon: könyvek, tanulmányok, üdvözlő cikkek egész sorozata jelenne meg a Jézusfaragó ember költőjéről. Mert ünnepe van a magyar irodalomnak: Nyirő József hatvanéves.

    Az író szelíden elhárítja a jubileumra vonatkozó kérdéseket, nem akar ünneplést, amikor népe gyászban van…

    Mi azonban, bármi szegények és elesettek vagyunk is, nem megyünk el szó nélkül ez évforduló mellett, önmagunkat, a magyar fajta tehetségét becsüljük meg azzal, hogy a Magyarok Útjában lehetőségeink szerint helyet biztosítunk Erdély költőjének méltatására, és megkérdezzük felőle fiatal íróinkat.

    És most, mielőtt közzétesszük Nyirő József válaszát a magyar élet legelső, legfontosabb kérdésére, egy pillanatra áhítattal tesszük le az újságírói tollat, hogy a hatvan esztendőnek az alatt a csodálatos boltozata alatt, melyet Nyirő József fölénk emelt művekből: meghajoljunk alázatos szívvel, rajongó, büszke szeretettel a Mester előtt.

    Ez az áhítatos, néma köszöntés vigye el neki százezrek múlhatatlan szeretetét és háláját, mondja el a száműzöttek forró ragaszkodását, súgja meg Neki rabságban szenvedő magyar népe és kétszeres börtönben raboskodó székelyeinek testvéri szavát, idézze fel benne most, Európa kietlen havasán az ő tiszta, emberség és törvény szerint való csodálatos Havasát, idézze fel az áldott erdélyi földet, akinek porát és lelkét felragyogtatta mibennünk és mindazokban, akik még utánunk jönnek, egészen a magyar idők végezetéig.

    Érezze most meg a hatvanéves Nyirő József, hogy amíg a számkivetésben odaadóan formálja, gyúrja, szépíti a magyar fájdalmat, sorsunknak ezt az ezeréves építőanyagát, vele vagyunk mindnyájan alkotó szenvedésben, kínjában, hányattatásaiban, neve százezrek szívében dobban, és atyai szavát esengve figyeli az az új arcú ifjúság, akiben már kisarjadt tanítása, az általa hirdetett szépség, jóság, helyes európai és helyes magyar magatartás.

    Isten tartsa meg nekünk Nyirő Józsefet! – Halljad havas, halljad… S ha ma a könnye össze is folyik a mienkkel és népünk sírásával, de a magyar Jövendő megszületésének jászlánál az Ő nevével indulnak el a magyar Betlehem felé a fiatal, boldog pásztorok s a száműzetés zengő istállója felett az Ő erdélyi szíve lesz a karácsonyi csillag!

     

    Ne ellenkezzék viselkedésünk hazánk érdekeivel!

    Két kérdést intéztünk Nyirő Józsefhez. Az első így hangzik:

    - Öt év száműzetése után milyennek látja az emigráció politikai szerepét és tényleges életerejét?

    - Minden emigrációban csak a magasabb értelemben vett, öntudatos és áldozatos nemzetpolitikának van célja, szerepe és eredményessége. Ilyet folytatott Rákóczi és Kossuth is az akkori viszonyoknak megfelelően. Az igazi és hivatott nemzetpolitikusnak annál nagyobb képességekkel kell rendelkeznie, minél kisebb ország és nemzet érdekeit és jogait képviseli, mert történelmi felelősséget vesz magára, és ha nincsenek meg a kellő kvalitásai, helyrehozhatatlan károkat okozhat. Államférfiúi tisztánlátással ismernie kell minden tekintetben az ország és a nép összes problémáit, annak szerepét és hivatottságát úgy európai, mint világviszonylatban. Ennek érvényesülésén kell dolgoznia, amire csak úgy van kilátás, ha tisztában van a világpolitikai helyzettel és helyes megoldási módozatokkal, s ebben a koncepcióban úgy tudja elfogadtatni Magyarország ügyét, hogy jogai és igazsága csorbát ne szenvedjen.

    Olyan jogi és erkölcsi alap ez, aminek érvényesülését ma már a világpolitikának, főképpen pedig Európának érdekei is megkövetelik. Nincsen Európa Magyarország nélkül. Országunk ezeresztendős szerepe Kelet és Nyugat kapujában nemcsak magyar, de európai szükségesség is Trianon és az azt követő világpolitika ezt az ezeresztendős gátat szerencsétlenül és előrelátás nélkül lerombolta. Az eredmény újabb világháború és az azt követő események. A trianoni világpolitika szörnyen megbosszulta magát. Nem is történhetett másként. Párizs ahelyett, hogy jóvá tette volna a végzetes hibát, csak tetézte azt, és ennek újabb katasztrófa lesz az eredménye az ok és okozat örök törvénye szerint. Olyan világ szemléleti és imperiális erőknek nyitott utat, amelyek a világ legnagyobb veszedelmévé válhatnak. Az utóbbi néhány esztendő elegendő volt annak bizonyságául, hogy mihelyt feláldozták Magyarországot, abban a pillanatban Európa szívének jelenhetett meg Kelet, ami könnyen végzetessé teheti egész Európa sorsát. Ez a kétségtelenül tudatos és nagyvonal politika pedig földrészekben gondolkodik és tervez. Tisztában volt és van Magyarország jelentőségével és már akkor bekapcsolta koncepciójába, amikor a nyugati hatalmak szemrebbenés nélkül tértek napirendre sorsa felett, és sejtelmük se volt annak világ- és európai politikai kulcshelyzetéről, s talán ma se nyílt ki a szemük egészen. Szomorú elégtétel számunkra, hogy a szereplő külügyminiszterek csak távozásuk után kezdenek rájönni az igazságra.

    Ez még érthető és magyarázható. De az aztán a legnagyobb veszedelem, ha magunk sem látjuk ezt az egyetlen országmentő lehetőséget és részletpolitizálgatással veszélyeztetjük hazánk sorsát és fennmaradását, könnyedén hátunk mögé téve azt a történelmi felelősséget, amellyel tartozik minden magyar az országnak és népének. Ez alól aztán nincs feloldozás, sem mentség. Aki nem tudja, az utolsó évtizedek napnál világosabb bizonysága után sem, hogy a szétdúlt és megcsonkított, minden életerejétől megfosztott Magyarország életképtelen, bizonyos elmúlásra van ítélve, az vagy tanulja meg, vagy ne politizáljon, még jóhiszeműen se. Egyéni, hatalmi, pártpolitikai és más végzetesen veszedelmes szempontoknak és ártó pszichózisnak legyen egyszer már vége, mert ezekkel csak azt is veszélyeztetjük, ami megmaradt ideig-óráig.

    Mert ne csak a külső körülményekben és vis maiorokban, ellenséges hatások érvényesülésében lássuk az okát, hogy ide jutottunk, hogy ide jutott Magyarország, hanem elsősorban magunkban. A magyar öntudat és történelmi tisztánlátás hiányzott otthon is, és hiányzik sokakból most is. A „haza”, történelem, himnusz nem volt lényeg, élő valóság a legtöbb emberben, hanem csak forma, külsőség, jelszó, eszköz, térkép. Nem vallás, csak templomba járás. Ugyanakkor minden importált, tőlünk idegen, ártalmas rendszerre, divatra, jelszóra, mozgalomra minden téren gondolkodás nélkül kaphatóak voltunk. Olyan zöldséget nem lehetett kiötleni sehol a földön, aminek követője ne lett volna Magyarországon. Anélkül azonban, hogy ezeket áthasonította, magyarrá tette volna, a jót gondosan és gyümölcsözően alkalmazta volna belőle. Ahogyan ezt más népek csinálják. Ellenkezőleg! Mindenekelőtt az ilyen a magyart adta fel önmagában. A szociáldemokrata szociáldemokratább volt Marxnál, a kommunista kommunistább lett Leninnél. Magyarországért nem, de nemzetközösségért börtönbe tudott szenvedni és fanatikusan meg is halni érte. „Européer” és „humanum” otthoni megfogalmazásban és átélésben talán többet ártottak Magyarország ügyének, mint sok csapás. Valóságos művészet volt a megmaradt kis Magyarországot is belsőleg is úgy dirib-darabokra tépni: politikailag, társadalmilag, szociális szempontból, kulturális tekintetben, vallásilag, világnézetileg, felfogásilag stb. Annyi „jobb”, „bal”, „szélsőjobb”, „szélsőbal”, „osztályharcos”, „népi”, „konzervatív”, „demokrata” és a fityfene tudja még, hány elszámlálhatatlan „legális”, „földalatti”, „partizán”, „arisztokrata” és „paraszt”, „dolgozó”, „munkás”, „intellektuel” elnevezés és program, mozgalom, egymás torkának menő halálos harc sehol a világon nem volt, mint otthon. A megszállottak és szektások, képrombolók és jotta-harcosok színpadává vált az ország és a nép. A hatalom lett a cél mindenáron, hogy egymást felváltva irthassák vakságukban és öngyilkos gyűlöletükben.

    Természetes, hogy mindezt az ország ellenségei kihasználták a saját javukra és előnyükre. Fáj és szégyenlem megtörtént eseteket hozni fel, hogy mire voltak kaphatók magyarok saját hazájuk, saját népük és saját maguk ellen. Példabeszédbe kívánkozik könnyenhívőségünk és az, hogy mi mindennek „bedőlünk”, ha idegenből és idegentől jön, de ugyanakkor a saját édesapánknak se hiszünk és nem bízunk benne. Miért? Mert sokat csalódtunk egymásban. Mert azok közt, akik az élre tolakodtak és szerepeltek mindenáron, kevés volt a becsületes ember, akinek erkölcsi súlyában és nagyságában megbízhattunk volna.

    Pedig ilyenekre van szükség, és csak ezek tudása, rátermettsége, belső nagysága és erkölcsi súlya képviselheti a száműzetésben is a magyarságot, munkálkodhatik az ország érdekében és szerezhet érvényt jogainak és igazságának. Akik nem önmagukért, hanem hazájukért és népükért dolgoznak önzetlenül a fentebb említett szellemi hivatottsággal és történelmi magyar síkon.

    Mindez azonban nem elegendő. Magunknak is, mindannyiunknak meg kell változnunk, és tisztán látó magyar igazság és becsület apostolaivá lennünk. Fel kell emelkednünk erre az egyedül megtartó, magas magyar világszemléletre.

    Ebben van az emigráció egyedüli politikai szerepe és tényleges ereje. Hirdetni Magyarország igazságát, hivatottságát és komoly, igaz, a valóságnak megfelelő érvekkel meggyőzni a világ népeit, hogy az emberiség és a béke, főképpen pedig Európa érdeke, hogy újra szabadon, jogaiba visszahelyezetten foglalja el helyét, teljesíthesse továbbra is hivatását Kelet kapujában. Nincs az a kis ember, aki ebben a tekintetben sokat ne tehetne hazájáért.

    Tudok esetet, mikor egy becsületes magyar gépkocsivezető és egy másik névtelen alkalmazott azzal a magyar becsülettel, melyet viselkedésükkel és lelkiismeretes munkájukkal, egyéniségükkel „gazdájuknál” kivívtak, és akik az illető külföldi diplomatáknak a maguk egyszerű módján elbeszélték Magyarország sorsát, felszólalást értek el az ország érdekében.

    Hát ilyen egyszerű dolog az a diplomácia.

    Még egyet ne feledje el egyetlen magyar se: Mi idekinn, idegenben az életünkkel politizálunk. Hiába minden, ha ez az élet és viselkedés ellentmond hazánk érdekeinek. „Gyümölcseiről ismerik meg a fát”…

    Megmondom, mi az az egység…

    - Elérhető-e az emigráció annyit hangoztatott egysége most, amikor új és új rétegek csapódnak az emigrációhoz a legkülönfélébb politikai színárnyalatokkal?

    - Kezdjük azzal a feleletet erre a kérdésre, hogy maga a szó: „emigráció” – jótékony önámítás. Pár éven belül édeskevés lesz közülünk „emigráns”, csupán kivándorló, akinek bele kell illeszkednie a befogadó ország kereteibe, melyek közül több ezt a feltételt ki is kötötte, megmondotta becsületesen előre. Tehát a legjobb esetben is csak spirituális egységről lehet beszélni. Hogy ez a spirituális egység is hogy tartható fenn és őrizhető meg, az egy másik probléma, mely szintén megoldásra vár. Tény azonban, hogy alig van olyan magyar, ki ne azzal az önmagát vigasztaló elhatározással és gondolattal szállna hajóra, hogy mihelyt lehet, hazatér. Lesznek ilyenek is, de sajnos a nagy többség többé már nem tér haza. Ez szerencsére csak egyéni véleményem, bármennyire fáj saját magamnak is. A magamfajta öregek lassan elhullanak, és az új világ helyett átmennek a másvilágra, talán anélkül, hogy még egyszer az életben megláthatnák szeretteiket. A fiatalabbja új otthont ver magának, gyökeret ereszt az idegen földbe; vagy az élet nehézségei teszik lehetetlenné a hazatérést, vagy ezer más ok akadályozza meg. A sorsuk és életük tehát azokkal lesz közös, akik régebben vándoroltak ki, és minden szempont azt kívánja, hogy minél gyorsabban ezekkel értsék meg egymást, köztük legyen meg az egység. A napról napra kijövő új rétegekre ugyanez a jövő vár beláthatólag, akármilyen különféle politikai színárnyalatúak legyenek is.

    Hazanéző politikásdit játszani, hatalmi álmokat látni és otthoni és érvényesülési lehetőségekkel áltatni magunkat nemigen lehet. Még akkor sem, ha valóban haza is kerülnek ezek az emberek. Elmúlt és a történelem által meghaladott régi világukat feltámasztani többé nem lehet. Novellába való romantikus, aki effélével bódítja magát. De nem is kell és nem is szabad. Lelkiismeretes és becsületes magyar ember nem is épít rá, nem is igényli ezt, mert tudja, hogy Magyarország és népe maga fogja meghatározni további sorsát, és akaratával ellenkezőt még nagyhatalmak sem kényszeríthetnek rá, vagy ha mégis megtörténnék, ami kizártnak látszik, az első alkalommal lerázza magáról. Magyarország, amit otthagytunk, ki több, ki kevesebb évvel ezelőtt, már nem a régi, olyan okulásokon és fejlődésen ment át, annyira megszenvedett és szenved azért a jogáért, hogy ezután szabadon és legjobb belátása szerint önmaga kormányozza önmagát, hogy senkinek sincs joga, se lehetősége fölébe erőszakolni magát. Sem egyénnek, sem irányzatnak, sem látszólag favorizált csoportnak. Akkora politikai értetlenséget pedig egyetlen nagyhatalomról vagy népről sem lehet feltételezni, hogy ezt kierőszakolja. Szembetalálná magát a nemzet akaratával, amely nélkül pedig az új, békés európai élet nem indulhat el. Egység tehát Magyarország ügyének minél önzetlenebb és teljesebb szolgálatában képzelhető el és volna megvalósítandó minél előbb. Különböző csoportok, politikai vonalak, összefogások, régi pártelképzelések és tendenciák alapján nem hiszek ebben az egységben. Ha ma megvalósulna, holnap újra kellene kezdeni, mert mindig és mindenhol akad néhány ember, aki a maga céljai és érdekei szerint alapít egy új vonalat, litografál magának újságot, és a magyarságra „támaszkodik”, elvbarátokat szerez és egyedül üdvözít. Így történt a múlt esztendőkben, és így fog történni ezután is, míg az emigrációnak ez a vajúdó, átmeneti korszaka a kivándorlással le nem zárul, és az elvbarátok szét nem szóródnak a világ négy tája felé. Utána legtöbbször az özönvíz. Igen kevés józan ésszel, politikai érettséggel rendelkezik, aki az ilyen „politiká”-nak felül. az pedig egyenesen gazember, aki tudatosan a maga egyéni lehetőségeit keresi általa. Az ilyen majd megbélyegzetten fog élni az „ország emlékezetében”.

    Úgy látszik, még nem szenvedett eleget az emigráció magyarja, hogy fogalma legyen róla, mi az az egység.

    Hát én megmondom.

    Egység az, mikor a kisebbségi sorsban otthon, Erdélyben a három püspök: római katolikus, református és az unitárius leült egymás mellé, és szép szeretettel megtraktálták összes egyházi és iskolai ügyeiket, a közös állásfoglalást sérelmeik és a fenyegető veszedelmek ellen. Mellékesen féltően vigyáztak rá, nehogy bárki is az ősi, tradicionális vallási békességet és közös megbecsülést megbonthassa a magyarok között.

    Egység az, mikor az erdélyi magyar falu legegyszerűbb napszámosa is odaadta a maga jószántából és meggyőződéséből a kenyere felét is a templomra, magyar iskolára, betűre, valami szép magyar célra.

    Egység az, mikor az egyik magyar fordulhatott úgy a másikhoz, hogy legalább jó szót, tanácsot ne kapott volna, és nem nézték sem a ruhát, sem a társadalmi állást, mikor találkozáskor férfiasan és megbecsüléssel kezet adtak egymásnak.

    Egység az, mikor együtt sírtunk, ha akárki, egyetlen magyar is meghalt, mert vele eggyel ismét kevesebben voltunk, és tele volt az arcunk örömmel, ha új kis magyar született, mert vele ismét többen voltunk, és tudtuk, hogy nem születhetik annyi magyar, amennyire azon az áldott földön szükség volna.

    Egység az, mikor éhesen, ezer veszedelem közt, rongyos nadrágban, állandóan a börtön árnyékában írtunk, daloltunk, mesét mondunk, védünk mindent, ami magyar, főképpen a megtámadott és veszélyeztetett édes anyanyelvet az ajkon, és nem volt az a közömbös cselekedet, hogy ne ilyen természetfölöttien magyar szempontból végeztük volna.

    Fegyvertelenek, elnyomottak, üldözöttek voltunk, de hitünket és igazságunkat soha fel nem adtuk, és ezért annak teljesülése nem is maradhatott el.

    Ilyen egységet adjon Isten nekünk is, de minél előbb, és annak érdekében világosítsa meg minden becsületes és igaz magyar értelmét. Ezt kívánom a hontalanság ötödik karácsonyán.

    S ha valaki még most se tudná, hát annak elárulhatom, ez az egyetlen igaz és biztos eredményű politika, ami nélkül nincs és nem lesz hazánknak és népünknek feltámadása.

    Magyarok Útja /Olivos, Argentína/, 1949. karácsony, I. évf. 9. szám, 1–2. oldal

szozattv


szozat a tiszta hang Rátkai 11 21 23 56 os eganivanpalmeghivo 2019SZENTKORONADELUTANOK újpogányság szalonna alap 1 VIIKerecsen Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf