Jozgits János: A Hazához

Szeretlek, óh Hazám, te szép magyar hon,
    Fényes dicsőség s szenvedés hona!
Szentelt önérzettől betelve vallom
    Büszkén: az Ég magyarnak alkota.
Szeretlek múltad vér- s fénybíborában,
    Szeretlek a jelennek alkonyán,
És szebb jövőd reményes csillagában,
    Szeretlek, óh kedves magyar hazám!

Ha múltadat tekintem, ott a vérnek
    S a fényözönnek árja egybefut;
Történetünkből a lapok beszélnek,
    Pályád futása volt a véres út;
Egy ezredéves hősi küzdelemben
    A nemzetért ontád a drága vért,
De száz s ezer ellenhadakkal szemben
    Győztél… s arattál számtalan babért.

Óh volt idő, kínteljes, hosszadalmas,
    Hogy minden ellened szövetkezett,
A bosszuló Nyugat, a nagy hatalmas,
    S a végenyészetet hozó Kelet.
Majd mint a számum zúga rád a bőszült
    Dél, … s mint vihar tört Éjszak ellened,
Fejed fölé egész lavina gördült –
    Azt hitte a világ, hogy eltemet.

De nem! miként a sziklabérc megálltál
    A sok veszély, a nagy vihar között;
Az ellened jövőkre visszavágtál,
    Nyugat s Kelet hatalma megtörött.
Bár szenvedtél sokat, – de végzetre
    Legyőzted a delet: az Izlamot,
Csak Éjszak áll kajánul ellenedbe,
    Győzelmed’ itten is kivívhatod.

Mögötted áll véres, de szép, dicső múlt,
    Múltadban üdvözöllek, óh Hazám!
Elődbe éppen ily jövendő tárult
    Új ezredév közelgő hajnalán.
Mert bár Jelen nem is ragyog feletted
    – Elmúlt csaták fáradt vitéze vagy –
De hogyha fáradalmidat letetted,
    Jövő dicsőséged reménye nagy.

Szeretlek, óh Hazám, te szép magyar hon,
    Fényes dicsőség s szenvedés hona!
Szentelt önérzettől betelve vallom
    Büszkén: az Ég magyarnak alkota.
Szeretlek múltad vér- s fénybíborában,
    Szeretlek a jelennek alkonyán,
És szebb jövőd reménye csillagában,
    Szeretlek, óh kedves magyar Hazám!