Bódás János: Lelkek parasztja
Apám paraszt. A föld parasztja.
Amit vet, azt le is aratja.
Sok küszködését a tavasznak
megfizeti nyáron az asztag,
amely a szérűben aranylik
s minden kalász ad hatvanannyit.
Én a lelkek parasztja lettem,
eddig csak szántottam, vetettem
s még hosszú évekig, ha élek,
vetője leszek az Igének
s elkophat rajtam a palást,
nem érem meg az aratást.
- Boldog, ki megpihenve néz szét
s látja vetése zöldelését,
látja, hogyan szökken kalászba,
s hogy munkája nem volt hiába!
- Próféták sorsa lett a részem:
elszórni magamat egészen
sokszor szívek kemény falára,
vagy süket pusztába kiáltva.
De vetek, magam megtagadva,
a növekedést Isten adja.
Eszköz vagyok, mely gyorsan vásik
s nem tart ki a nagy aratásig,
de, - amíg éltet – boldogan
Istennek áldozom magam
s tudom, hogy nem vetek hiába,
mert egyszer majd, - csodák csodája –
én is maggá, kalásszá válok,
learatnak égi kaszások
s az Úr, - ha rám hull Fia vére –
betakar mennyei csűrébe.
1933