Herczeg Ferenc: Nagyhatalmi paktum I.

    A francia külügyi politikához közelálló újság az elmúlt napokban kikelt az új divat ellen, hogy most már felelős állásban levő államférfiak a nagy nyilvánosság előtt tárgyalják a nemzetközi kérdéseket. A lap úgy vélekedik, hogy vissza kell megint térni a megszokott diplomáciai módszerekhez. Alkalmasint azért, mert Európa népei a múltban fölemelő tapasztalatokat szereztek a titkos diplomáciával.

    De csakugyan nem is ajánlatos, hogy laikusok leselkedjenek a világpolitika műhelyének ablakában, mert könnyen azt a benyomást nyerhetik, hogy a tehetségnek és a jóindulatnak csak igen szerény szerepe jut ott, ahol a népek sorsát kovácsolják.

    Micsoda elképesztő hivatalos rövidlátás az, amely például évek óta ott csetlik-botlik a gazdasági válság körül. Nemcsak hogy egy arasznyival sem tudják előbbre vinni a dolgokat, de még arról sem sikerült meggyőzniök a világot, hogy csakugyan becsületesen óhajtják a gazdasági pestis leküzdését.

    És milyen jellemző, például, hogy a genfi diplomácia semmi jelét nem adja annak, mintha a kultúremberiséget fenyegető végső veszedelmet többnek tartaná kopott újságfrázisnál. A háború utáni diplomácia valami ádáz partikularista hóbortban gubózta be magát, amelynek vágyálma: egyedül élni a földgömbön és korlátlanul uralkodni az emberiség óriás temetőjében.

    A lefegyverezési konferencia csődje a preventív háborúk véres képét vetítette bele a népek álmaiba. A pattanásig feszült helyzet cselekvésre ösztönzött két igazi államférfit, akik át tudják érezni az emberiség gyötrelmeit. Megtették azt, amit ebben a helyzetben tenniök kellett. Izgatóan, sőt hátborzongatóan érdekes, Európa ezidőszerinti urai hogyan fogadták MacDonald és Mussolini szabadító cselekedetét. Mindenekelőtt úgy megijedtek a fenyegető békétől, mintha megsemmisítő katasztrófa közelednék feléjük. Nyíltan ellen szegülni azonban nem lehetett, ahhoz a terv túlságosan becsületes és meggyőző, tehát elvben elfogadták, de azzal a reservatio mentalis-szal, hogy hozzájárulásukat – miként nemrégiben az egyenjogusítási és leszerelési kérdésekben történt – teljesíthetetlen föltételekhez kötik.

    Ha nem is erőltetjük túl a fantáziánkat, akkor is el tudjuk képzelni, mi lesz most már az angol-olasz terv sorsa. Le fognak róla kopasztani és ki fognak belőle irtani mindent, amiben élet van, míg végül alig marad több az egészből, mint egy holt gépírásos akta, olyan, mint a többi, amelyre méltán rakódik a genfi irattárak pora.

    Azok pedig, akiknek megint sikerült egy időre sterilizálniok az emberiség jövőjét, ezt diplomáciai diadalaik aranykönyvébe fogják iktatni. A babérból külön ág jut Titulescunak, a démoni utazóügynöknek, aki ugyan képtelen arra, hogy üzletet kössön a saját cége javára, de megvan az a tehetsége, hogy el tudja rontani a konkurencia kötéseit.

    De mi lesz Európa népeinek sorsa? Ami eddig volt! Majd tovább vergődnek, gyötrődnek és fuldokolnak a feneketlen mocsárban, ahova a háború taszította őket. Európa fertőzött levegőjében pedig újból gyülekeznek a gyűlölet, a félelem és a nyomorúság miazmái. És ha valaki egy távoli plánétáról figyeli dolgokat, az arra a meggyőződésre juthat, hogy ezen a vad bolygón monstruózus tömegöngyilkosságra készül a kétlábú emlősállatok egy életképtelenné vált spéciese.

    Európában tehát marad minden a régben és a Duna völgyében rend lesz és nyugalom. A kisantantállamok, nemzeti jellemükhöz illően, továbbra börtönnel, bikacsökkel, cenzúrával, enyves kézzel és hazugsággal kormányozzák majd magyar kisebbségeiket.

    Hogy az a két államférfi, akinek alakja fenségesen emelkedik Európa sivár lapályai fölé, milyen újabb lépésre határozza magát, azt nem tudjuk. Eggyel azonban tisztában vagyunk, ma még inkább, mint voltunk tegnap: mi magyarok soha, semmi körülmények közt, semmi áron nem fogunk megalkudni Trianonnal. Sem fegyvercsörgéssel, sem fecsegéssel nem fognak minket a mocsárba csalni. A nemzet azzal az elszántsággal és szívóssággal, amelynek ezeréves életét köszönheti és amely toronymagasságba emeli az időközönként felbukkanó és újból eltűnő keleti fajok fölé, azzal az elszántsággal és szívóssággal, de fokozott bizalommal folytatja szabadságharcát. Igenis, fokozott bizalommal. Mert közülünk csak a vak nem látja, hogy a revízió ellenzői ma már nem azok, akik tegnap voltak. A tekintélyük és az önérzetük derékban tört. Homlokukról lekoptatta a siker glóriáját az a kicsinyes és furfangos csökönyösség, amellyel ellen szegülnek az idők haladásának.

    Itt állnak még, szemben velünk, talpig fegyverben, de sem mink, sem a saját népeik nem hisznek már bennük. A fegyverkezési mániájuk, amely elhitette velük, hogy az államok ereje nem az emberek szívében, hanem a raktárakban felhalmozott vas- és acéltömegekben van: hovatovább egy groteszk középkori látomás hatását kelti.

    Mi folytatjuk a munkát, mint a beomlott tárnába szorult bányászok, mert nekünk a tétlenség a halál és rothadás, a küzdelem az élet és a jövő. Az eljövendő Európa annyira fog minket értékelni, amennyire hívek tudunk maradni önmagunkhoz.

    Tovább küzdünk fokozott bizalommal, mert halljuk, látjuk és tudjuk: a trianoni börtönfalat, amely elzár minket a napfénytől és a szabadságtól, külső oldalán a mi hatalmas szövetségeseink, a történelem erői, ássák és döngetik.

1933. április