Lipcsey Ádám: Üdvözlégy Mária!

Rossz, kis hajóm a part mentén ődöngött,
A sima tenger lágyan ringatá.
Utasa nincs. Egynéhány árú-göngyöt
Hurcol a Mal-tempón föl és alá.
Beppó „urlóbról” jött matróz, meg én
Lógtunk kátránybűzös fedélzetén.

Esteledett. A nagy vízen elömlött
„A hunyó nap vére: az alkonyat.
Mingy’ elérjük a névtelen kis öblöt,
A gép pöfög, a gőz-szirén ugat.
Egy vén finánc várt ránk a kikötőben,
Majd jöttek rokkant tengerészek többen.

Hogy földet értünk, egy görbe toronyban
Vékony zöngével szólt az estharang,
Hirtelen nem is vettem észre, honnan
Csapong felénk az éles, üde hang.
A hámbor Beppó a keresztet hányja,
És dörmögi a refrént: Ave Márja!

Nyírottfejű, vastagnyakú mivoltom
Kizár minden „pápista babonát”,
Mégis most a matrózzal együtt morgom
A bájolóan gyermeteg imát.
Minden nőiség örök ideálja
Hódolni készt: Üdvözlégy! Ave Márja!

A név Ragadott meg és nem az ájtat,
Egy név, mely oly rég drága, szent nekem,
Hallatára mély, tiszta érzés áthat,
Az élet szennyes nyügét levetem.
Szívembe édes álomkép vonul:
Gyermek-szerelmem zöld ártatlanul.

Oh, Máriám, „malaszttal vagy te teljes”.
Magasztos voltod fölemel s lesújt.
Az életem adnám, ha valamelyest
Lehozhatnám a mélyedő azúrt.
Hol minden földi vágyaknak felette,
Liliomoddal ékesen lebegsz te.

Bár inkább pogány Aphrodite voltál,
Amint a tenger ágyából kilép.
Előtted a gyönyörtől elomolván,
Vonaglana a barbár férfi-nép.
Rózsás kis lábad édes taposása
Vón’ boldog szívem végső dobbanása.

Így, most imádlak, istenfélelemmel,
De benned bízni nincs erőm, jogom.
Hitvallóddá kínok közt kéne lennem,
Nem érlek fel, rólad csak álmodom.
Kinek lélekből fakad hő imája,
Beppónak is te vagy a Máriája.