József Attila: Magyarok

1
 
Minek magunkat lassan ölni?
Nem jobb egyszerre megdögölni?
Mint rokkant lábbal tántorogva,
Vizes, vak szemmel csillagokba,
Rossz, messzi csillagokba nézni
S régi dicsőséget idézni,
Idézni mind, mi ősi, ódon,
Hogy hátha mégiscsak megszánna
Az Úristen valami módon.
 
Minek magunkat lassan ölni?
Gonoszság helyett búza nől ki
Az égről földbe hullt szívünkön;
De igaz, nótás, füttyös másnak.
Magyar, köszönj az elmúlásnak,
Nincs mit kereskedj már e tájon,
Akad legény, ki ideálljon
S ásóját vígan földbe szúrja!
 
Mit nyöszörögsz? nem akarsz halni?
Hisz életünk úgyis csak talmi
S nem is nagyon kell már akarni,
 
Akaródik ez nélküled,
Agyadban bár égő hodályba zárt
Riadt baromként bőg a rémület.
 
1923. febr. 15.
 
2
 
Bezárva okos őrültek közé,
Szenvedünk, mint az eldugott kenyér.
Rab szíveink örök szerelmese,
A nagy világ minket hiába hív!
Ó nagy világ, csak érted éltünk eddig,
Száguldó, forró ménesek után
A barna földek múló dobaját
Szívünk teérted dobogta tovább
És mozdonyaink szálló dübörgése
Feléd lengeti most is lelkeinket!
S a nyomorultak, ők, akik miatt
Temetőnek is kicsi lett világunk,
Még ők biztatnak, hogy a pusztulást
Hős bátorsággal s daccal kell kibírnunk!
Hát lesz-e magyar, ha mi nem leszünk?
 
Ó be kicsi az ő piszkos vágyuk!
Alig látszik, hogy fájdalmunkra csöppent.
 
Sikoltani!
Ha levegőtlen vihar a jajunk,
Akkor is csak
Sikoltani!
Hogy minden búzatábla kiperegjen.
 
Ó jaj, mi igazán tiszták vagyunk,
Nekünk nyisson ajtót a reménység!
 
                                        1924 vége

szozattv


szozat a tiszta hang pozsonyicsata19 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf