Tompa László: Jönnek

    Parajdi sóhegyekre
    Már fényt szitál a hold –
    Egy kis diáksereg ma
    Közöttünk kóborolt.

    Diákok seregével:
    A nagyobbik fiam –
    Most hazafelé róják
    Az utat biztosan.

Én itthon az egész nap meddőn tűnődtem ismét,
– Mint annyiszor, mióta ránktört jaj, iszonyat –
Hogy megfejtsem e bomlott világot, magamat,
S megleljem életünk rég elsüllyedt, égi kincsét.

Egy dalt találjak én, egy győztes szólamot,
Mit sok más is keres még (vívódva, béke nélkül),
S melyben e sok marakvó zavar, zaj összebékül,
Megnyugszik mind, aki ma bús és zaklatott.

Most is sötét szobában, mély karosszékbe esve,
Hallom, hogy az agyam mint egy kohó zúg, dohog –
Várnám: aranyja csordul?! – De csak homok, homok,
Csak homok, amit izzad. És jaj, már itt az este!

    Este! S már a közelben
    Egy sereg fürge láb
    Tapossa ifjú daccal
    Az út fehér porát.

    Nótáznak is bizonnyal –
    S már nem tudom: a láz
    Vagy daluk az, ami most itt
    Fülembe dudorász:

– Megyünk, megyünk felétek, kövek közt, utak árkán,
Friss szélben már a szomszéd dombokon lépkedünk –
A hold szemünkön olykor úgy csillan, mintha dárdán,
S oly ifjú és erős a szívünk, szellemünk.

Apáink titeket nehány év úgy legázolt –
Hitetek csupa rongy, dolgotok téveteg! –
És öntudatlanul is mindenik holmi gyászt hord,
Míg mi mégis csak szépnek látjuk az életet.

Így jövünk és növünk, töretlenül felétek:
Friss élet, mely e földet kész elözönleni –
Majd hantotokra is korunk napkelte fényt vet,
Sok kétségeteket megoldjuk rendre: mi!

    S itt vége… csend van ismét –
    Csak künn az út porát
    Tapossa közeledve
    Egy sereg fürge láb.