Németh László: Magyarok Romániában

/részlet/

    A legbizalomkeltőbb erdélyi város, s a legrokonszenvesebb talán minden valaha látott magyar város közt: Marosvásárhely, a székely főváros. Házigazdánkat nem találtuk otthon s a nyaralójába kellett érte mennünk. Egy gyümölcsös hegyoldal tágas faházában írja meg a nyári szünet alatt, hogy sodródott át a szászságból a magyarságba. Ha a kerti asztala mellől lenéz városára, a tetők cserépmezejére, nem sajnálhatja ezt az átsodródását még ma sem, amikor a magyarságnak oly rossz a konjunktúrája. Marosvásárhely szép bizonyság rá, hogy tudtunk mi szászok nélkül is várost építeni. A török kház városok az Alföldön, úgy látszik, inkább a hódoltság, mint a magyarok otrombaságát őrzik. Hiszen itt van ez a város, melynek hatalmas, hosszú főtere körül a nyílt virágos utcák éppoly történelem-ízűek, mintha német mesterek építették volna zegzugosan. Az, ami a parasztvárosokban durva, itt nemes. Az volt a benyomásom, hogy egy hegyek közé szorult s armálishoz jutott Debrecenben járok. A városon persze itt is románok ülnek, de az élet még rokkanás nélkül hordja őket, nem csodálnám, ha egyiket-másikat be is olvasztaná. A főtérre, a nemes Árpádkori, falkerítéses templom alá kirakták ugyan a maguk sztereotip ortodox imádkozó dobozát (egy nénike siratta is a kutacskát, ami a helyén volt), de ezzel csak magukat csúfolták ki, nem is egészen jogos összehasonlításnak téve ki uralmuk szimbólumát. Ez a szomszédság az ő jelenüket a mi múltunkkal veti össze s nem túl kegyetlen-e rájuk s túl kedvező-e ránk az összehasonlítás? Egyelőre, szerencsére, még a jelen sem bírja az összehasonlítást, s a lovas Avram Jancu (akit az itteni magyarok különben több tisztelettel emlegetnek, mint történetkönyveink) meglehetős idegenen tekintget szét a vasárnapi sétálók közt. Míg másutt „négy-öt magyar összehajol” hangulatban ülhettünk csak össze barátainkkal s a kisebbségi életnek határozott odúszaga volt, itt a napos, augusztus vasárnapon egy magában bízó, fesztelen magyarság szívta a kertes hegyekről befutó levegőt s a zsúfolt kerthelyiség (a fatányérokon, apró szeletekre nyesett flekken körül) egy vegetatív ösztöneiben meg nem zavarható nép jókedvével volt tele. A magyarság kötőerejének jele, hogy egész Romániában itt találtam egyedül asszimiláns zsidót, aki nemcsak belőlünk élt, de modorával is a két nép régi szíves együttélésére emlékeztet.

    Ha valamiképp lehetségessé válna, hogy hátralévő életem Erdélyben töltsem (szembefordulva az áramlással, mely szökök onnan, ahova a szorongatottak sorsát megosztani, tódulni kellene) Marosvásárhelyt választanám ki székhelyül s a Teleki-Tékából csinálnék koporsót magamnak. Ami Szentgyörgyön Csipkerózsika múzeuma, Udvarhelyen a költő facölöpös háza, az Marosvásárhelyen a télen fűtetlen, nyáron becsurgó Teleki-könyvtár, a kótyavetyélés elől nehezen megőrzött kincseivel. Egy szellemes, kicsit csípős, lelkében az idő köszvényét hordó öregúr vezetett rajt végig, lelkesen és barátságosan magyarázva, de vizsgáztatva is, hogy nem tartozunk-e abba a bárgyú látogatói hadba, mely elárult tudatlanságával a könyvtárost fel-felszisszenti s évek során nyájasságából ki-kicsapó s visszahúzódó könyv-komondorrá teszi. Szomorú és gyönyörű komondorság ez, őrizni itt és ma a régi Magyarország ritka emlékeit, kiadatlan kéziratokat is köztük, megforgatni a tizennyolcadik század latin grófjának Nyugatról hozatott s falvak úrbérét fölemésztő könyvremekeit. Ez az a könyvár, melyben Teleki Sámuel vendége, Kazinczy, „összerázkódtaték az álmélkodástól” s a könyvlopást „szép tolvajlásnak” nevezte. Az alapító egy magyar Göttingát akart Vásárhelyből csinálni s megmaradt ez a Bibliotéka, melyben a francia klasszikusok ma már elő nem állítható szép példányokból olvashatók (egy harminc példányban kiadott Horatiusnak 300 f. volt az ára) s Piranesi drága metszetei vagy Savonarola Prédikációi mellett olyan hungaricák láthatók: mint az első Biblia, Heltai Széphistóriái, Bolyai levelezése, Sajnovics, Bonfini, az Igazságra vezető kalauz, Balassa Istenes énekei, Pósaházi Görtsös botja. A „külső szem” itt igazán „felnyithatná a belső előtt” ma is a dolgok értelmét, mint az öregebb Bolyai írta fiának az olvasmány hasznáról, ha volnának ebben a Göttingában még fiatalok, akiknek a belső szeme ezt a felnyílást kívánná. S talán igazuk van. Kinn még ellenáll a magyar táj, magyar konyha, magyar szó, de idebenn, e szemnyitó helyen, – melynek könyveihez egyet sem tudunk többé hozzáadni – egy bedőlt végvár tornyában érzi magát, aki körültekint.

1935.

 

In: Németh László: A minőség forradalma, VI. kötet. Magyar Élet Kiadó, Budapest, 1943., 370–372. oldal.

szozattv


szozat a tiszta hang dedik2019 POLGI könyvbemutató 2019 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf