Nyirő Józseffel erről-arról. XXIX. rész
Nyirő József Berlinben
Azt mondotta tréfásan elutazása előtt: „Meglásd, ha elmentem, vége szakad ennek a ragyogó berlini napsütésnek.” Hát majdnem úgy lett. Ha nem is azonnal, de másnap este már hatalmas vihar söpörte végig a birodalmi főváros utcáit, s azóta sem melegedett fel annyira az idő…
No, de nem erről akartam beszélni. Hanem arról, hogy Nyírő József könyveit maholnap jobban fogják ismerni Berlinben, mint odahaza. A jelek legalábbis erre mutatnak. Mát szinte megszoktam az ismeretlenségből elém toppanók áradozó dicséretét. Társaságban vagy színházi büfében, estélyeken avagy futó alkalmakkor körülbelül ugyanazokat hallom: „Sie sind aus Budapest? – Auch, ich habe ein entzückendes Buch gelesen von einem ungarischen Schriftstaller – wie heißt er nur?” … és erre mély lélegzetvétel következik, mert az ny betű meglehetősen szokatlan a német nyelvnek és fülnek egyaránt.
Egy másik, aki már harmadszor olvassa az Uz Bencét, váltig fogadkozik, hogy háború után azonnal beül a kocsijába, és meg sem áll odáig… mert ő bizony látni akarja Bencét, meg a havasokat. „Sagen Sie, ist es schwer hinzukommen?” – teszi fel hozzá a kérdést?! …Nem csodálkozom rajta, mert hiszen Üdő Márton bikája is szinte ottragadt az embermagas hóban…
Hát így, nagy a tekintély e birodalom szerte a székelyek írójának. De meg kell jegyeznem az igazság kedvéért, hogy az irodalom, művészet és tudomány többi magyar kiválóságainál is hasonló a helyzet.
Nincs mit szégyenkeznünk.
Szombaton délelőtt ellátogatott a Collegium Hungaricumba. Hosszasan időzött az összesereglett ösztöndíjas magyar akadémikusok körében – nagy örömünkre, mert élvezet őt hallgatni –, mintha csak valamelyik regényéből olvasott volna fel részleteket…
Már a delet is elharangozták, amikor átmentünk a berlini egyetem Magyar Intézetébe. Annak híres, hatalmas könyvtárát igazán érdemes megtekinteni. Szép tágas, világos termek, mennyezetig érő, mintaszerű rendben tartott roskadozó könyvállványokkal: negyvenezer kötet! Tengersok betű, megszámlálhatatlan óra verejtékes munkája: a magyar géniusz és alkotó erő élő bizonyítékai. A legnagyobb külföldön lévő magyar könyvtár.
Beírta nevét az intézet emlékkönyvébe. A vaskos fóliáns sárgult lapjai legendás idők nagyjainak emlékét őrzik: Brassai Sámuel, Liszt Ferenc, Gyulai Pál, Tisza István… kezeírásukon már régen megszáradt a tinta… De vannak frissek, újabb keletűek is – múltat és jövendőt összekötő láncszemek. Az ablak tárva-nyitva. A kerti fák haragoszöld levelei egy megújuló, soha el nem apadó életről suttognak… nagyot szippantok a nyár felém áradó varázslatos erejéből…
A Fichte-Gesellschaft, Németország legelőkelőbb irodalmi társasága, felolvasóest tartására kérte fel a népszerű, neves magyar írót. A zsúfolt nézőtér feszülten, ájtatos csendben figyelt. Nem volt szabad megmozdulni. Minden kis fészkelődésre, moccanásra, szigorú, feddő pillantás volt a válasz: minden szavát akarták hallani.
Odakinn tikkadt hőség. A júniusi verőfény ontja a meleget s meglassítja a világváros lótó-futó közönségének siető lépteit. Mi idebent Erdély örök bérceit járjuk… Uz Bence zöldgallyas, erdei virágoktól illatos kunyhójába érkeztünk éppen. Az ajtó előtt most jelent meg az őz, fűcsomóval a szájában, hogy etesse vagy betakarja lázálomban vergődő gidáját…
A teremben áll a levegő, de én a székely havasok hűvös, acélos leheletét érzem… boldog vagyok.
Előadás végén a rajongók és autogramkérők serege annyira falhoz szorítja Nyírőt, hogy szinte rossz volt nézni. Mát valamilyen furfangos cselen kezdtem jártatni az eszem, hogy valamiképpen kiszabadítsam. Aztán hirtelen egy közmondás jutott az eszembe: ki mint veti ágyát… elmosolyodtam, hát ő bizony – amint látom – jól megvetette… nos, akkor csak tűrje – gondoltam magamban – s magára vessen, ha meg se tud moccanni!
Elutazása előtt a Kaiserhof étteremben ülünk. Amint mondja, nagy örömmel jön Berlinbe, mert mindenütt meleg szeretettel és őszinte nagyrabecsüléssel fogadják.
Megtudjuk, hogy legújabb filmje: Emberek a havason, most készült el a Hunnia műtermeiben. A darab a székely nép életéből meríti tárgyát, és a havasok hamisítatlan világát mutatja be a közönségnek. Kivitelében új utakon jár, és újabb lépést jelent a filmgyártás terén. A felvételek a Székelyföld világhírű tájain – amelyekhez hasonlót csak a Cordillerákban találunk – a Békás-szorosban és a Háromszéki havasokban készültek. Hetven százalékuk külső felvétel. A film ősszel kerül bemutatásra Budapesten.
Mik a legközelebbi tervei? – kérdezzük.
„Végig fogom járni a Székelyföldet” – mondja Nyírő –, „meg akarom ismerni száz meg száz ember sorsát, nemcsak mint képviselő, hanem mint író is. Az így gyűjtött tapasztalatokat és benyomásokat fogom legközelebb irodalmilag földolgozni. Mikszáth – folytatta Nyírő – a parlamentet mutatta be a népnek, én a népet akarom bemutatni a parlamentnek!”
Melyik könyvét szereti a legjobban?
„Mindég az a könyvem tetszik a legjobban, amelyiken dolgozom. Ha befejeztem, hálát adok az Istennek, s nem bíbelődöm többé vele!”
Örömmel halljuk, hogy Isten igájában című regényének most készül a német fordítása. Ez lesz tehát a legközelebbi Nyírő-könyv a német könyvpiacon.
Még egy rövid sétára is jut idő vonatindulás előtt. Megtekintjük a Wilhelmstrasse nevezetességeit, s aztán elbúcsúzom: „Szerencsés utat… a Székely Krisztus továbbra is vezérelje!”
Nyírő József Berlinben járt. Mi, itt élő magyarok s velünk együtt még nagyon sokan mások, híven őrizzük e rövid együttlét minden apró emlékét – sokáig fogunk rá gondolni.
Toboszlai László
Berlini Visszhang (Berlin – Budapest) 1942. július 1. szám (IV. évf. 13. szám), 6–7. oldal.
