Sinka István: Magyar vendégek

Három nyárszemű ismerősöm
beállít hozzám, hogyha ősz jön,
tamburálni meg pipázni –
szilaj népek ők, hozzám ám ragaszkodnak.
És hoznak magukkal csobolyó bort,
meg puskát is, mit tilt a törvény.
Az egyik vasfejű és bátor:
az éj fia ő: csak jár a szája, letagadja.
A másik méla roppant pásztor,
csizmája reng,
magának hangszert faragott
s lelkéből egy nagy darabot
eljátszott rajta idelent,
e süket világban, hol én élek
s ahol Krisztusnak szép haját
az utak mellett rozsda eszi.

A harmadik csak néz és pipál,
vagy karjára dőlve szundikál –
ezt így szokta meg:
valamikor pásztor volt… és,
hogy elkopott: most szalmacsősz.
Azért hozta hozzám az ősz.

– Hajh! – mondjuk neki – öreg kani,
jó volna vérbe mosdani,
de kicsi puskádtól varnyú se fél,
mert nem emeli karod oda,
ahova akarod, soha.
Ellened meg: ezren és ezren vakaróznak.
Szundíts öreg – lázadni kár.
Ha hallatszik is valami zaj,
csak len-gatyádon zörög a sár –
attól meg csak nem riadsz meg?…

Így beszélünk… kutya ordít.
Vagy barát jön, vagy ellenség –
Ha ellenség, nem lesz mentség:
itt hal meg a puszta alján,
mert fogunk közt most lobog a kín.