Bartók Lajos: Az első napsugár

Kora tavasz első napjának
Uj létre keltő hajnalán
 Egy napsugár hatolt szobámba,
S vígan, játszott rideg falán.
 Egy fényes szál arczomra tévedt,
 S esiklánda, míg fölébredék.
 Oh e sugárka fólderíté
 Borús lelkem bús éjjelét!

Oly nagy volt fénye, mint az Úrnak
Szent homlokán a glória,
Midőn a semmiség helyébe
 Egy mindenséget alkota,
És ujjait parancsra nyújtván,
Világosság özönle szét. —
Oh e sugárka fólderíté
 Borús lelkem bús éjjelét!
 
E fényt látdm ama sugárban,
E láng hatott be lelkemig,
Hol egymást kétség és reménység
Vívódva gyötrik, tépdesik;
Hol győzelemre jobb hitemnek
 Hatalma még nem volt elég . . .
 Oh e sugárka földeríté
Borús lelkem bús éjjelét!

Harczolva kétség és reménység
 A vég, a győzelem felett,
 Megtépte egymás szárnya tollát,
 S csak lelkem lett szárnyaszegett;
 Csak ő nem birt magasra szállni,
Oh föld, föléd, oh ég, feléd  
Oh e sugárka földeríté
Borús lelkem bús éjjelét!

A csüggedés, a névtelen bú,
 Melynek nem is tudám okát,
Miként az éj, és minden szörnye,
Futott e fény elől tovább.
E fényt követve, föltaláltam
A jó utat, mit keresék. —
Oh o sugárka földeríté
Borús lelkem bús éjjelét!

Kit a bölcselkedés homálya
Kétségbesés felé riaszt:
 Keressen künn, a természetben,
S találni fog enyhet, vigaszt;
Nagy kérdésekre bizton adja
Nyilt, s egyszerű feleletét,
S világot gyújt, mint földeríté
 Borús lelkem bús éjjelét!